Réka leparkolta az autóját a nővére háza előtt. A szíve a megszokottnál gyorsabban vert, de ez még az izgatott várakozásnak szólt. Útközben végig azon járt az esze, mennyi mindent szeretne elmesélni Eszternek: a régóta remélt előléptetést, amely végre valóra vált, a közelgő szabadság részleteit, és a családi ünnepség szervezésének apró-cseprő teendőit, amelyre már csak néhány napot kellett várni. Mindig is hirtelen döntéseiről volt ismert, most is így tett – nem szólt előre, egyszerűen csak beugrott, biztosra véve a szívélyes fogadtatást és a testvéri örömöt.
Amikor kiszállt, ösztönösen végignézett az utcán parkoló kocsikon. Olyan apróságokat vett észre, amelyek felett máskor átsiklott volna a tekintete. Aztán egy pillanatra megdermedt. A sorban ott állt egy csillogó, ezüstszínű terepjáró – túlságosan is ismerős. Márk autója. Pont az, amelynek ilyenkor a belvárosi irodaház parkolójában kellene lennie, ahol a férje rendszerint a nap nagy részét tölti.
Mintha egy másodpercre megállt volna az idő. A pulzusa a halántékában lüktetett, a levegőt kapkodva vette. Mit keres itt? Miért parkol Eszter háza előtt munkaidő közepén? A kérdések éles kések módjára hasítottak belé. Próbálta elhessegetni a rossz sejtéseket, de azok makacsul visszatértek.
Alig néhány perce még könnyednek és boldognak érezte magát. Most minden idegszála megfeszült. Válaszokat akart – magyarázatot, talán beismerést is. A szíve vadul kalapált, az elméje pedig lázasan kutatott bármilyen apró jel után, ami értelmet adhatna a helyzetnek.
Amikor megnyomta a kaputelefon gombját, észrevette, hogy remeg a keze. A háta mögött ott állt az ezüst terepjáró, néma bizonyítékként, amely egyetlen pillanat alatt képes lehet felforgatni az életét. Mély levegőt vett, próbált higgadt maradni, noha belül kavargott benne minden.
Az ajtó csak percek múlva nyílt ki – Rékának azonban ez az idő végtelennek tűnt. Eszter állt előtte. Az arcán mosoly ült, de az inkább erőltetettnek hatott, mint őszintének. A tekintete elcsúszott Rékáé mellett, mintha kerülni akarná a közvetlen szemkontaktust, mintha lenne valami, amit már nem lehetne sokáig eltitkolni.
– Szia – szólalt meg Eszter túlzottan nyugodt hangon. – Gyere be.
Réka belépett a lakásba. Az előszobában ismerős illat terjengett – egy férfi parfüm könnyed, mégis határozott aromája. Olyan volt, mint egy friss emlék lenyomata a levegőben. A nappaliban a dohányzóasztalon egy félig kiürült kávéscsésze árválkodott, a kanapén pedig egy férfikabát hevert hanyagul odadobva, mintha viselője csak egy percre lépett volna ki.
– Márk itt van? – kérdezte Réka minden bevezetés nélkül. Még a kabátját sem vette le. A hangja határozottan csengett, de a mélyén ott bujkált a fájdalom és a hitetlenkedés.
Eszter félrefordította a fejét, és sietve a konyha felé indult. A vízforralóval kezdett babrálni, mintha hirtelen az lenne a legfontosabb dolga.
– Miért gondolod ezt? – próbálta könnyedre venni a kérdést.
A hangja azonban elárulta. A szavak mögött ott rezgett a bűntudat és a feszültség, amelyet már egyre nehezebb volt leplezni.