Gergő szavai még ott visszhangoztak a levegőben, amikor Lilla hirtelen rávágta:
– És meddig akarsz még így lebegni a semmiben, mint valami parafadugó a vízen, arra várva, hogy az apád végre meghaljon? Hallod te egyáltalán, miket beszélsz?
– Ugyan már, ne prédikálj! – legyintett Gergő ingerülten. – Inkább mondd meg, mennyire van szükséged. Mennyi kell kölcsön?
Apja halálhírét végül telefonon kapta meg. Az édesanyja addigra már öt éve nem élt.
Miután az apja eltemette a feleségét, felszámolta a vállalkozását, és utazgatni kezdett. Bejárta a fél világot, mígnem valahol összeszedett egy fertőzést. A hetvenéves szervezete nem tudott megbirkózni vele.
Gergő megerőltetett, fátyolos hangon beszélt a kórház nővérével, aki értesítette. Alig bírta végig a hívást anélkül, hogy elnevette volna magát. Amint letette a telefont, kitört belőle az öröm – szerencsére egyedül volt otthon.
– Vége! Vége a nyomorúságnak! Most aztán kezdődik az élet! – ujjongott.
– Kezdődik a mi életünk – javította ki Lilla halkan.
– Persze, persze… a miénk – helyesbített gyorsan, de a hangjában volt valami hamis csengés.
Lilla észrevette. Nagyon is.
A meglepetések azonban csak ezután következtek.
– Kik ezek az emberek? – kérdezte döbbenten Gergő a közjegyzőtől, amikor végre kézhez kapta a végrendelet másolatát.
Nem volt egyszerű hozzájutni. Először hivatalos kérelmet kellett benyújtania a közjegyzői kamarához, különben szóba sem álltak vele. Mindenre a „szabályzat” és az „eljárásrend” volt a válasz. Azt ismételgették, hogy a hagyatékot csak a végrendelet kihirdetése után osztják fel, annak tartalmáról pedig kizárólag hivatalos megkeresésre adhatnak tájékoztatást.
Gergő végül áttörte a bürokrácia falát – és amit talált, attól leesett az álla. A neve mellett még tizenkét örökös szerepelt a dokumentumban.
– Erről én sem tudok többet – tárta szét a kezét a közjegyző. – De az iratok között van egy levél Tibor Pétertől, amelyet kifejezetten önnek írt.
Gergő felbontotta.
„Fiam, talán elítélsz majd, de nem voltam hűséges az anyádhoz. Voltak kapcsolataim más nőkkel is.
Ezek a viszonyok nem múltak el következmények nélkül, de soha senki nem követelt tőlem apasági elismerést vagy tartásdíjat.
Mégis tudom, hogy ezeknek a gyerekeknek nem volt mellettük valódi apa. Ha életükben nem is adhattam nekik semmit, legalább a halálom után részesüljenek abból, amit hátrahagyok.
Felkerestem minden helyet, ahol feltételeztem, hogy gyermekem születhetett. Azt hiszem, mindegyiküket megtaláltam.
Titokban genetikai mintát vettem, hogy biztos legyek a rokonságban.
Mellékelem a tizenkét igazolt örökös listáját, valamint a DNS-vizsgálatok eredményeit. Ha kételkedsz, ellenőrizheted.
Arra kérlek, értesítsd a testvéreidet, hogy nyújtsák be igényüket az örökség rájuk eső részére. Így lenne tisztességes.
Apád.”
Gergő lassan engedte le a papírt.
– És ha ezek az emberek nem jelentkeznek? – kérdezte kimérten.
– Akkor elesnek a részükől, és a teljes vagyon arra száll, aki igényt tart rá – felelte a közjegyző.
– Van bármi nyoma annak, hogy apám közölte velük, hogy ő az apjuk? Vagy hogy örökség vár rájuk?
– Ilyen információ nincs a dokumentumok között – mondta a közjegyző, és hosszasan Gergő szemébe nézett.
– Elvihetem a másolatot? – mosolygott Gergő.
– Természetesen.
Otthon aztán elszabadult a vihar.
– Gergő, kötelességed tiszteletben tartani az apád akaratát! – állt elé Lilla.
– Ugyan már! – csattant fel a férfi. – Vártam erre az örökségre évekig. Nem fogom szétosztani valami idegenek között!
– Nem idegenek. A testvéreid.
– Papíron talán – legyintett. – De én nem osztozom. Ha az öreg… – és itt elharapta a mondatot, de a tekintetéből egyértelmű volt, hogy esze ágában sincs engedni.