A baj forrása prózai és mégis mindent átható volt: a pénz.
Gergő abba a kivételes helyzetbe született, hogy egy tehetős, sikeres vállalkozó, Tibor fia lehetett. Csakhogy az apja különös elveket vallott. Amint a fia megszerezte a diplomáját, Tibor határozott mozdulattal „kivette a szájából az aranykanalat”.
– Fiam, mostantól felnőtt ember vagy – közölte vele nyugodtan. – Lakást vettem neked, kifizettem az egyetemet, és még állást is segítettem szerezni. Innentől a saját lábadon kell megállnod.
– Apa, ezt most komolyan mondod? – háborodott fel Gergő. – Az a lakás alig két szobás! Ráadásul a város szélén van!
A környékre még nappal sem szívesen járt ki az ember, ő pedig ott éljen? És az a munka, amit az apja „intézett” neki… Úgy érezte, a kollégái lenézik, mintha csak valami kellemetlen kötelezettség lenne a jelenléte.
– Ha valamit elrontottam, bocsánatot kérek – próbált taktikát váltani. – De ne gyere ezzel a „küzdd fel magad egyedül” szöveggel! A te fiad vagyok, nem?
– Pontosan azért – felelte Tibor. – Szeretlek, és épp ezért akarom, hogy magadtól válj valakivé, ne az én kapcsolataim hátán.
Világossá tette: ha belvárosi lakást szeretne, dolgozzon meg érte. Autót akar? Keresse meg az árát. Nem tetszik az állás? Keressen olyat, amihez kedve van.
– Ha ez tréfa, nem találom viccesnek – sértődött meg Gergő.
– Amikor anyáddal felköltöztünk Budapestre, semmink sem volt – folytatta az apja. – Kollégiumban laktunk, nappal tanultunk, éjszaka dolgoztunk. Lépésről lépésre jutottunk előre.
Most pedig ott van előtte egy saját lakás, diploma, irodai állás egy cégnél, ráadásul közgazdászként, nem raktárosként. Világos iroda, panoráma az üzleti negyedre – sokan álmodni sem mernek ilyen kezdésről.
Gergő akkor még azt hitte, az apja csak próbára teszi. Tette a dolgát: dolgozott, feleségül vette Lillát, megszületett a fiuk, Márk. Mintacsalád képét mutatták kifelé. Tibor elismerően veregette vállon, de a pénzcsap zárva maradt.
Időnként Gergő az unokán keresztül próbált közelebb férkőzni a nagyapához: Lilla anyósán át remélte, hogy egy kis támogatás mégiscsak érkezik. Ám Márk kapott játékot, édességet, élményeket – a szülőknek legfeljebb útravaló tanács jutott: dolgozzatok, boldoguljatok önerőből.
Amikor végleg tudatosult benne, hogy az apai vagyonhoz csak örökségként juthat hozzá, a kapcsolatukat szinte nullára csökkentette. A minimumra szorította a találkozásokat, a telefonhívásokat.
Dolgozni azért dolgozott – valamiből élni kellett –, de lelkesedés nélkül. Nem hajtotta a karrier. Ült az osztályán, aktákat tologatott, számokat szorzott, és gondosan ügyelt rá, hogy ne vállaljon többet a kötelezőnél.
– Gergő, megint kölcsön kell kérnünk fizetésig – jegyezte meg egy este Lilla fáradtan.
– Nem először, és nem is utoljára – vont vállat. – Visszaadjuk, aztán újra kérünk. Így forog a világ.
– Ez nem körforgás, hanem lustaság – csattant fel Lilla. – Évek óta ugyanabban a pozícióban ülsz. Statisztikailag már elő kellett volna léptessenek! Mutasd meg, hogy többre vagy képes!
– Pontosan tudják, mire vagyok képes – legyintett. – Csakhogy magasabb beosztásban több a felelősség is. Minek az nekem? Így is néha bent ragadok túlórázni.
– Ha tényleg a munkáddal foglalkoznál, nem az internetet bújnád egész nap, akkor nemcsak végeznél időben, de még plusz feladatot is vállalhatnál. Onnan már csak egy lépés az előrelépés.
– Na, ne csavard fel az agyam! – mordult fel Gergő. – Ha az öreg egyszer eltávozik, minden a miénk lesz. Egyetlen fia vagyok.