Amikor lezuhanyoztam, átöltöztem kényelmes otthoni ruhába, és kimentem a konyhába, az asztal már meg volt terítve. Ildikó még egy üveg bort is előkészített, mintha csak ünnepelni készülnénk valamit – pedig inkább búcsúztattam az addigi életemet.
– Sírtál? – nézett rám fürkészően.
– Csak a párnák és a vázák bánták – próbáltam tréfára venni.
– Az kötelező kör – legyintett. – De az igazi sírás még hátravan. Ki kell adnod magadból.
– Nem megy – ráztam meg a fejem.
– Dehogynem. Kezdj el beszélni, Nóra. A többi jön magától.
Igaza lett. Ettünk, kortyolgattuk a bort, én pedig mesélni kezdtem. Először akadozva, aztán megállíthatatlanul. Egyszer csak feltört belőlem minden: a sérelmek, a megaláztatások, a kérdések. Zokogtam, panaszkodtam, újra és újra végigmondtam ugyanazt, mintha attól érthetőbbé válna. Amikor végül kifulladtam, Ildikó csendesen a saját történetére terelte a szót.
Elmondta, hogy a férje évekkel korábban elhagyta egy másik nőért. Később vissza akart térni, de ő nem engedte. A válás óta egyedül él.
– De miért? – csúszott ki belőlem értetlenül.
– Mert szeretem – felelte egyszerűen.
– Akkor miért nem fogadtad vissza? – tágra nyílt szemmel bámultam rá.
– Azért, drágám, mert nekem nem kell olyan férfi, aki az első adandó alkalommal másfelé kacsint. Hogyan bízhatnék benne? Olyan társat akarok, akivel bárhová elindulnék, akár a legnehezebb útra is. Lehet, hogy néha rosszul választunk, a szerelem pedig sokszor vak, de áruló mellett nem akarok élni. És te se tedd.
– Márk is talált valakit – vágtam rá keserűen. – Nem könyörgök neki. Megkérdeztem tőle, van-e más. Azt felelte: semmi közöm hozzá. Hát hogyne lenne? Annyi év után?
Megpróbáltam újra sírni, de könny már nem jött. Kő sem maradt bennem, csak üresség és valami mély, tompa fájdalom. Hiányzott a férjem, és éreztem, hogy ez még csak a kezdet.
Ildikó mintha nem is a panaszaimat hallgatná, hanem előre gondolkodna.
– Ha egyszer mégis visszakullogna, jól fontold meg, kell-e neked egy ilyen bizonytalan ember – mondta határozottan.
– Nem fog visszajönni – legyintettem csüggedten.
– A munkáról beszéltünk már? Ma egyeztettem a főnökömmel rólad. Akár holnap kezdhetsz is.
– Komolyan? – kaptam fel a fejem.
– Teljesen. Nem tesz jót, ha egész nap csak rágódsz. A munka lefoglal, és gyorsabban talpra állsz.
Hálás voltam ennek az okos, jószívű asszonynak. Nemcsak a szállásért és az álláslehetőségért, hanem azért a beszélgetésért is, amely segített rendet tenni bennem, és egy kicsit helyére billentette a világomat.