Innentől lassan visszazökkent minden a maga rendjébe. Dolgozni kezdtem, kibéreltem egy apró szobát, és beiratkoztam egy formatervezői képzésre is. A férfiakat tudatosan kerültem – aki egyszer megégeti magát, az óvatosabban nyúl a tűzhöz. Időnként Ildikóval elmentünk egy kávézóba, hogy kicsit kiszakadjunk a hétköznapokból, és csak beszélgessünk, mint két barátnő.
Ilyenkor gyakran rám szólt:
– Nóra, ne kövesd el az én hibámat! Tényleg egyedül akarod leélni az életed? Miért utasítasz el mindenkit?
– Nem készülök magányra – válaszoltam mindig. – Csak még nem jött el az a valaki. Érezni lehet, ha valami a helyén van… vagy ha nincs. És különben is, Ildikó, magának sem késő még férjhez menni.
Erre rendszerint csak legyintett vagy halkan felnevetett. Bármiről tudtunk beszélni, és ezekben az órákban nem éreztük magunkat sem szerencsétlennek, sem hiányosnak. Mégis igaza volt: nyitott szemmel kellett járnom, ha nem akartam elszalasztani a sorsomat. Nem vágytam örök egyedüllétre.
Aztán megérkezett a tavasz. Már egy éve hivatalosan is elvált asszony voltam. Egyik este, amikor kiléptem a munkahelyem ajtaján, megláttam Márkot. Az autója mellett állt, és feszülten figyelte a kijáratot. Megviseltnek tűnt, mintha az elmúlt hónapok alaposan megtépázták volna.
Nem borultunk egymás nyakába. Beültem mellé, és hazavitt. Útközben mesélni kezdett: az élete kisiklott. Újraházasodott, de hamar rájött, súlyos tévedés volt. Azt hitte, angyalt vezet az anyakönyvvezető elé, de mire kiléptek onnan, már egy keserű, haragos nő állt mellette. Mire a házam elé értünk, egyre erősebben éreztem, hogy ki kell szállnom. Fullasztó volt a múlt árnyéka.
– Itt kiszállok, Márk. Rendbe jönnek a dolgaid – mondtam halkan.
– Nóra, kérlek… bocsáss meg! – tört ki belőle váratlanul, szemében könny csillant. – Hibáztam. Mindent megértettem. Soha többé nem tennék ilyet. Kezdjük újra!
Egy régi kép villant fel bennem: a padlón ülök, körülöttem bőröndök. A barátnőim nem tudnak befogadni, pénzem alig maradt egy taxira.
– Sajnálom, Márk. De erre a válaszom határozott nem. Soha többé.
– Ennyire végleges? Miért? – kérdezte megtörten.
– Mert nem indulnék veled újra harcba. Nem bízhatok benned úgy, ahogy kellene.
Kiszálltam az autóból, és a kapu felé indultam. Minden lépéssel könnyebbnek éreztem magam. A múlt ajtaja végleg bezárult mögöttem.