Azzal a férfival álltam szemben, akit valaha a férjemnek hívtam, mégis úgy éreztem, mintha egy idegen nézne rám. Mikor távolodott el ennyire? Hol csúsztunk félre? Biztos voltam benne, hogy valamit nem vettem észre.
– Van valakid? – bukott ki belőlem végül.
– Ehhez semmi közöd – felelte hidegen.
Másnap bőröndbe pakoltam az életemet. Minden apróság, amit a lakásban hagytam, külön fájt. Egy-egy váza, díszpárna, ágytakaró vagy törölköző fölött elidőztem, és potyogtak a könnyeim. Olyan lelkesedéssel válogattam és vásároltam őket, azt hittem, közös otthont teremtünk. Most pedig majd egy másik nő rendezi át mindezt. Nem is vihettem magammal semmit – hiszen azt sem tudtam, merre indulok. Különös módon nem a házasságom romjai miatt zokogtam, hanem a tárgyak miatt. A szívem helyén mintha kő lett volna; ott nem maradt könny.
Miután bezártam a bőröndöt, leültem, és sorra hívtam a barátnőimet. Zavartan kérdeztem meg mindegyiktől, meghúzhatnám‑e magam náluk pár napra. A válaszok udvariasak voltak, de egytől egyig elutasítóak: felújítás, csőtörés, vidékről érkező rokonok – hirtelen mindenkinél akadt valami akadály.
Anyámhoz visszaköltözni megalázónak tűnt, mégis úgy látszott, nincs más lehetőségem. Amikor elképzeltem, mit mondok majd a mindig kritikus hangú anyámnak, a telefonom kicsúszott a kezemből. Ahogy lehajoltam érte, észrevettem, hogy a névjegyzékben Ildikó neve van megnyitva – a volt kolléganőmé. Régebben említette, hogy egyedül él. Jóval idősebb nálam, sosem voltunk igazán közeli viszonyban, mégis…
– Halló, Ildikó? Nóra vagyok. Ne haragudjon a zavarásért. Elég kényes kérésem lenne, és megértem, ha nemet mond.
– Mondjad gyorsan, Nóra, dolgom van – érkezett a tárgyilagos válasz.
– Tudna néhány napra szállást adni? Bonyolult a helyzet… a férjem elküldött.
– Ugyan, ilyen történetből van elég. Gyere este nyolcra, elküldöm a címet – mondta szárazon, majd bontotta a vonalat.
Néhány másodpercig csak bámultam a kijelzőt. Ennyi? Ilyen egyszerű lenne?
Fél hétre hívtam taxit. Tudtam, hosszú az út, ráadásul csúcsforgalom lesz. Amikor kiléptem az ajtón, és behúztam magam mögött, nemcsak a lakást zártam be, hanem a házasságomat is. Az addigi életem maradt odabent.
Ildikó már otthon volt; a konyha felől sült hús és friss zöldségek illata áradt. Segített felcipelni a bőröndjeimet, körbevezetett a lakásban, megmutatta, mi hol található, majd határozott mozdulattal a konyha felé intett.