– Tudnánk adni egy tiszta papucsot – próbálkozott tovább óvatosan Erzsébet, remélve, hogy sikerül jobb belátásra bírnia a vendéget.
– Ugyan már! – húzta el a száját Réka. – Nem szívesen bújok más lábbelijébe. Mondtam, hogy marad a cipő. Ha ez gond, akkor inkább hazamegyek.
– Anya, kérlek, ne csinálj ebből ügyet – szólt közbe Márk, védelmezően Réka mellé állva. – Nyár van, alig poros az utca. Nem csizmában jött.
Erzsébet nagyot sóhajtott. Nem akart jelenetet rendezni, így végül lenyelte az ellenvetését, és beletörődött, hogy utcai cipő kopog majd a frissen felmosott padlón.
Az ebéd elején még igyekezett jó benyomást keresni a lányban. Első pillantásra Réka visszahúzódónak tűnt, szinte félénknek. Ám ahogy teltek a percek, egyre több olyan apróság bukkant felszínre, ami elvette Erzsébet kedvét.
A lány teli szájjal beszélt, hangosan csámcsogott, és evés közben ügyetlenül összekente magát. Paradicsomszósz pettyezte az arcát, de észre sem vette. Levente végül tapintatosan odacsúsztatott neki egy szalvétát. Réka azonban félreértette a gesztust: nem az arcát törölte meg, hanem minden különösebb zavar nélkül az asztal fölé hajolva kifújta az orrát. Erzsébet gyomra egy pillanat alatt összeszorult, az étvágya pedig tovaszállt.
És ez még nem volt minden. Réka hamar feloldódott, sőt túlságosan is. Kéretlenül pikáns történetekbe kezdett, majd saját poénjain harsányan nevetett. A hangja betöltötte az étkezőt. Erzsébet és Levente feszengve kerülgették egymás tekintetét, nem tudták, hová nézzenek zavarukban. Egyedül Márk maradt nyugodt; jóízűen falatozott, mintha mi sem lenne természetesebb.
A desszertnél Réka váratlanul megszólalt:
– Erzsébet, szólíthatlak a keresztneveden? – kérdezte könnyedén. – Márkkal komolyan gondoljuk egymást, szinte család vagyunk. Olyan vagy nekem, mint egy anya. Az édesanyámat is a nevén hívom. Téged is lehetne?
Erzsébet meglepetten pislogott. – Hát… talán igen – felelte bizonytalanul, azt feltételezve, hogy legalább a teljes nevét használja majd.
Arra azonban nem számított, hogy a lány egyszerűen csak így fordul hozzá: – Erzsébet.
Miután a vendégek távoztak, Erzsébet kitört.
– Ez felháborító! – fakadt ki Leventének. – Olyan kedvesnek látszott eleinte, aztán kiderült, mennyire neveletlen. És még a padlót is újra fel kellett mosnom utána!
– Nem minden arany, ami fénylik – jegyezte meg higgadtan a férje. Erzsébet kelletlenül bár, de egyetértett vele.
Másnap felhívta Márkot.
– Kisfiam, őszinte leszek: Réka nem tett rám jó benyomást. Te ennél sokkal többet érdemelsz. Anyaként mondom, nem hozzád való.
Márk nem vitatkozott, de ezek után nem hozta többé magával a lányt. Nem sokkal később közölte, hogy szakítottak.
– Helyes – könnyebbült meg Erzsébet. Legalább nem kell attól tartania, hogy a fia egy ilyen modortalan teremtéssel köti össze az életét.
Két hét elteltével azonban újabb bejelentés érkezett: Márk ismét ismerkedik valakivel, és szeretné bemutatni a szüleinek.
Erzsébetben azonnal felvillant Réka emléke, és elfogta némi aggodalom. Nem vágyott újabb kellemetlen estére. De ha a fia ragaszkodik hozzá, ám legyen.
„Elő kell vennem a dísztányérokat” – gondolta sóhajtva.
Az új hölgyet Kingának hívták. Egyidős volt Márkkal, saját vállalkozást vezetett, ami szép bevételt hozott neki. Megjelenése visszafogott volt, és szó nélkül belebújt a felkínált házipapucsba. Erzsébet szinte fellélegzett: talán most végre egy rendes lány lépett be a fia életébe.
Az asztalnál, miközben a leves gőzölgött előttük, Erzsébet óvatosan érdeklődött:
– És mik a terveitek a jövőre nézve?
– Szeretnénk összeházasodni – felelte Kinga határozottan, és megszorította Márk kezét. A fiú bólintott.
Erzsébet meglepetten kapta fel a fejét.
– Ilyen hamar? – csúszott ki a száján a kérdés.