A gondolat, hogyan adhatná távolabbra Lillát a fiától, egyre makacsabbul befészkelte magát Erzsébet fejébe. Nem sokkal később azonban váratlan fordulat következett be.
Egy este, miután Márk és a barátnője hazamentek, Erzsébet a nappaliban Leventéhez fordult.
– Mondd csak, te mit gondolsz? – kérdezte, amikor végre kettesben maradtak. – Milyen benyomást tett rád Lilla?
Levente lassan elfordította a tekintetét a televízióról, és megigazította az orrán ülő szemüveget.
– Szerintem rendes lány – felelte nyugodtan.
– Lány? – kapta fel a hangját Erzsébet. – Ugyan már! Harmincéves elmúlt. Nem kislány, hanem… másodkézből való.
– És az baj? – nézett rá értetlenül a férje. – Teljesen megfelelő kor. Márk sem tizenéves már.
– Nem találhatott volna fiatalabbat? – csóválta a fejét az asszony. – Nap mint nap látok az utcán gyönyörű, üde teremtéseket…
Levente egy ideig hallgatta még a zúgolódást, aztán feljebb tekerte a hangerőt, mintha ezzel is jelezné, hogy elege van. Mégsem állta meg szó nélkül.
– Emlékszel, hány éves voltál, amikor összeházasodtunk? – kérdezte csendes éllel. – Huszonkilenc. Nem éppen tizennyolc. Ezek után kissé nevetséges, ahogy Lillát és Márkot bírálod. Nem nekünk kell vele együtt élni, hanem a fiunknak. Ha ő boldog mellette, az nekem elég.
Erzsébet azonnal megértette, hogy férjétől nem számíthat támogatásra. Sértetten vonult be a hálószobába, de a fejében tovább zakatolt a terv: valahogy el kellene érnie, hogy Márk és Lilla eltávolodjanak egymástól.
A sors azonban megelőzte. Néhány héttel később Márk váratlan bejelentéssel állított haza: szakított Lillával, és már egy új nő van az életében, Réka.
– Kisfiam, mi történt? – faggatta izgatottan az anyja. – Összevesztetek? Vagy ő csinált valami butaságot? Netán te találtál szebbet?
– Semmi dráma nem volt – legyintett Márk. – Egyszerűen rájöttünk, hogy nem illünk össze. Lillát hagyjuk a múltban. Hétvégén elhozom Rékát, bemutatom nektek.
– Már alig várom! – lelkesedett Erzsébet, és máris azon törte a fejét, mivel nyűgözhetné le az új választottat. – A legjobb fogásaimmal készülök.
Amikor közölte Leventével a hírt, a férfi nem osztozott a túláradó örömben.
– Nem túl gyors ez a váltás? – kérdezte elgondolkodva. – Mintha tegnap még Lilláról beszélt volna.
– Ugyan már – hárította el Erzsébet. – Biztos beleunt abba az arcba.
Levente rosszallóan csóválta a fejét. Fárasztotta, hogy a felesége állandóan Lilla külsejét ócsárolja. Mintha ő maga tökéletes lenne. Az a kislány legfeljebb kicsit elálló fülű – gondolta –, de a hajával könnyedén takarta. Az orrával sem volt semmi gond, hiába emlegette Erzsébet csúfondárosan.
Elérkezett a szombat. Az asztal roskadozott a finomságoktól, Erzsébet pedig új ruhájában sürgött-forgott, hogy minden makulátlan legyen. Amikor végre megszólalt a csengő, szinte futva ment ajtót nyitni.
Márk oldalán egy fiatal nő lépett be – inkább úgy tűnt, mintha belibbent volna. Alacsony, karcsú alak, hosszú szőke haj, ragyogó kék szemek. Törékenynek hatott, mint egy porcelánfigura.
– Ő Réka – mutatta be büszkén a fia.
– Sziasztok – mosolygott a lány, és a mosolyával szinte azonnal levette őket a lábukról.
– Gyertek beljebb, vegyétek le a cipőt, mossatok kezet, és üljetek asztalhoz – invitálta őket Erzsébet.
Réka azonban egy helyben maradt.
– Valami gond van? – pillantott kérdőn az anyja Márkra.
– A cipőm a ruhámhoz lett kiválasztva – szólalt meg a lány enyhe sértődöttséggel. – Direkt így terveztem. Ha leveszem, oda az összhatás. Inkább maradok benne.
Erzsébet egy pillanatra szótlanul állt, nem tudta, miként reagáljon, majd óvatosan próbált engedményt ajánlani.