A lift komótosan araszolt felfelé. Márk a tükröződő falnak támaszkodva nézte magát: beesett arc, karikás, vörös szemek. Hónapokon át mennyire vak volt – most döbbent rá igazán.
A kórterem ajtaja résnyire nyitva állt. A keskeny nyíláson át meglátta Lillát: aprónak tűnt a fehér takaró alatt, arca szinte egybeolvadt a párnával. Az ablak felé fordult, ahol az eső kusza csíkokat rajzolt az üvegre.
Márk nagy levegőt vett, majd belépett.
A helyiséget csak a gépek tompa zúgása töltötte be. Lilla lehunyt szemmel feküdt, de ő azonnal tudta, hogy ébren van. Az ujjai idegesen mocorogtak a takaró szélén – mindig ezt csinálta, ha próbálta palástolni a feszültségét.
Az ágy mellé lépett, a kis szekrényre letett egy zacskó narancsot. Lilla kedvence volt.
– Csak nem mégis eljöttél… – szólalt meg halkan. A hangja gyenge volt, de a régi csipkelődés még ott bujkált benne.
– Itt vagyok – felelte Márk, és leült a mellette álló székre.
Lilla kinyitotta a szemét. Az a tekintet, amelyet valaha a tengerhez hasonlított, most fakó volt, a pupillák körül sárgás árnyalattal.
– Na, mit hoztál? Bűnbánatot?
– Nem azt – mondta, és a kezéért nyúlt, de Lilla a takaró alá húzta.
Márk az ablak felé fordult. Az eső elállt, a felhők mögül halvány napsugár tört elő.
– Emlékszel, hogyan találkoztunk először?
– Most komolyan nosztalgiázni jöttél a kórházba?
– Biciklivel estél el előttem. Véres térddel, kiszakadt farmerben szidtad azt az átkozott járdaszegélyt…
Lilla szája sarkában halvány mosoly jelent meg.
– És?
– És én ott szerettem beléd. A dühödbe. A makacsságodba. Abba, ahogy sántítva is hazatoltad azt a szerencsétlen biciklit.
Ekkor egy nővér lépett be, ellenőrizte az infúziót, kíváncsian végigmérte Márkot, majd távozott.
– Márk… – Lilla lehunyta a szemét. – Ne csináld.
– De muszáj. Elfelejtettem, miért szerettelek meg.
Lilla hirtelen felé fordult.
– Egészségesen szerettél! Most meg…
– Most is ugyanaz a csökönyös, harcias nő vagy – mosolyodott el. – Csak most nem a térded sérült.
Lilla ajkába harapott, egy könnycsepp végiggördült az arcán.
Márk óvatosan megfogta a kezét. Ezúttal nem húzta el.
– Tudom, mit mondanak az orvosok – suttogta Lilla. – De én nem akarom, hogy…
– Nem megyek sehová – vágott közbe. – Ha haragszol, hát haragudj. Majd minden nap újra megkérem a bocsánatod.
– Hamar beleunsz – próbált tréfálkozni.
– Akkor majd kitartó leszek.
Odakint egy madár hangja szállt fel, a folyosón telefon csörgött. Az élet nem állt meg.
Márk a szájához emelte Lilla kezét. Nem tudta, mennyi idő adatott még nekik. De hosszú hónapok után először érezte azt, hogy a helyén van.
Később már hópelyhek hullottak a kórterem ablaka előtt, csendesen takarva be a várost. Márk alufóliát bontogatott: saját kezűleg sütött pogácsát, Lilla nagymamájának receptje alapján.
– Megint túlsütötted – jegyezte meg Lilla, miközben letört egy darabot.
– De legalább szívből készült – felelte, és letörölte az álláról a morzsát.
Lilla még soványabb lett. A kezelések megviselték: émelygés, gyengeség, álmatlan éjszakák. Mégis, a szemében újra ott izzott az a régi fény, amely egykor első pillantásra rabul ejtette.
Kopogás zavarta meg őket. Az orvos lépett be, kezében dossziéval.
– Nos, Lilla, felkészült egy kis jó hírre?
Márk ösztönösen megszorította a kezét.
– A daganat hetven százalékkal kisebb lett. A remisszió karnyújtásnyira van.
Csend telepedett rájuk. Aztán Lilla halkan felnevetett.
– Ezek szerint még jó pár évtizedig el kell viselned engem, Márk.
Márk nem próbálta visszatartani a könnyeit. Homlokát a vállához érintette, beszívta a gyógyszerek és Lilla parfümjének ismerős illatát.
– Inkább neked kell majd eltűrnöd engem – mormolta.
– Főleg amikor kiöntöd a kávémat reggelente – tette hozzá Lilla mosolyogva.
A közeli templom harangjai megszólaltak. A városban máshol talán éppen szakítások és kimondatlan szavak születtek. De ebben a kopott falú kórteremben két makacs ember újra bebizonyította, hogy a legkeserűbb igazság sem erősebb annál, ha valaki marad.