Az ajtó meglepően gyorsan feltárult. Lilla állt előtte, egy kinyúlt pulóverben, sápadtan, karikás szemekkel. Amikor meglátta Márkot, nem hökkent meg – inkább úgy tűnt, mintha számított volna rá.
— Na, sikerült kinyomoznod mindent? — kérdezte rekedten.
Márk szó nélkül megemelte a szatyrot.
— Miért? — nem nyúlt érte. — Sajnálatból? Vagy mert gyötör a lelkiismeret?
— Miért nem mondtad el? — bukott ki belőle.
Lilla felnevetett, de nem volt benne vidámság. Sarkon fordult, és bement a lakásba, nyitva hagyva az ajtót.
Márk követte, majd csendben becsukta maga mögött. Minden ismerős volt: a levendula halvány illata, az előszobai kopott szőnyeg, a tükör sarkában futó repedés, amit hónapok óta halogattak kijavítani.
— Tudtad, mit gondolsz a betegségekről — mondta Lilla az ablaknál állva, háttal neki. — Emlékszel, hogyan üvöltöttél anyáddal, amikor kórházba akart menni?
— Az régen volt… — próbálkozott Márk, de a hangja erőtlen maradt.
— Tényleg? És amikor tavaly elájultam a metrón? Mit mondtál? „Ne rendezz jelenetet, égő mások előtt.” Ez volt az első reakciód.
Márk torkát elszorította a szégyen.
— Te maradtál volna — folytatta Lilla halkabban. — Kötelességből. Aztán idővel gyűlölni kezdtél volna. Láttam, hogyan nézel a kerekesszékesekre. Láttam az arcodon a fintort a kórház folyosóján.
Közelebb lépett, át akarta ölelni, de Lilla ösztönösen hátrahúzódott.
— Két év tünetmentességet ígértek az orvosok — mondta keserű mosollyal. — Ennyi a nagy titok. Nem akartam teher lenni.
A konyhából felhangzott a vízforraló sípolása. Lilla elindult, hogy kikapcsolja, de hirtelen megkapaszkodott az ajtófélfában. Márk még időben elérte, mielőtt összecsuklott volna.
— Elég volt az önfeláldozásból — morogta, és felemelte, mintha újra az esküvőjük napja lenne. — Kezelésre mész, és én ott leszek melletted.
— Bolond… — suttogta, gyengén a vállára ütve, de nem tiltakozott.
A kanapéra fektette, betakarta. Mire visszatért a teával, Lilla hangtalanul sírt, könnyei lassan csorogtak az arcán.
— Nem sajnállak — ült mellé Márk. — Hanem rettegek. Attól, hogy elveszítelek.
Lilla felnézett rá, szemében fájdalom és remény keveredett.
— Semmiről sem késtünk le — szorította meg a kezét a férfi. — Újrakezdjük. Mindent.
Odakint a madarak hangja jelezte a reggelt, az első napsugár pedig az összefonódó ujjaikra vetült.
Az eső dühödten verte a szélvédőt, a város fényei elmosódott csíkokká nyúltak az üvegen. Márk úgy markolta a kormányt, hogy az ujjpercei kifehéredtek. Az anyósülésen egy kórházi papír hevert — a diagnózis, amelyet képtelen volt elfogadni.
Viktória idegesen mocorgott mellette.
— Figyelsz egyáltalán? Mondom, csak játszik veled!
— Elég! — csattant fel Márk, és a piros lámpánál hirtelen fékezett. — Fogalmad sincs semmiről.
Az autó megrándult, Viktória a kapaszkodóba markolt.
— Meghibbantál? Ő küldött el téged! Most meg, hogy végre új életed lehetne…
A lámpa zöldre váltott. Márk gázt adott.
— Szállj ki. Most.
Viktória dermedten bámulta az arcát, amelyet a neonfények villódzása világított meg. Olyan elszántság ült rajta, amit még sosem látott.
A kocsi a járda mellett állt meg. Az ajtó kivágódott.
— Meg fogod bánni! — sziszegte Viktória az esőben. — Élve felfal majd!
Márk már nem figyelt rá. Réka számát tárcsázta.
— Réka, hol van Lilla?
— A Központi Kórházban. Kiújult nála… — a lány hangja megremegett.
A város fényei színes sávokká torzultak a nedves üvegen. Márk hirtelen fordult a kereszteződésben, a mögötte dudáló autókkal mit sem törődve.
— Tegnap éjjel vitték be. Megtiltotta, hogy szóljak neked… Nem akarja, hogy…
A férfi a szomszéd ülésre dobta a telefont. A kórház. Az a hely, ahová sosem kísérte el, amikor szüksége lett volna rá.
A sürgősségi bejárat vakító fénnyel és fertőtlenítőszaggal fogadta. Az ügyeletes nővér felnézett.
— Lillát keresem. Az onkológián.
A nővér a számítógépre pillantott.
— Harmadik emelet. De látogatási időn kívül van.
Márk már a lift felé tartott. Léptei visszhangoztak az üres folyosón. Valahol egy ajtó mögött halkan csipogott egy műszer, és ő tudta, hogy azon az emeleten, az egyik zárt ajtó mögött Lilla fekszik — az a nő, aki inkább elment, csak hogy ne lássa rajta a félelmet.