– A te rokonaid, a te programod, a te főztöd és a te rendrakásod. Én ebből az előadásból kiszálltam – mondta Nóra kimerülten a férjének.
– A családom hétvégén átugrik! – lelkesedett a férfi, mintha ez önmagában ajándék lenne.
A kezemben tartott tányérral egy pillanatra földbe gyökerezett a lábam. A frissen elmosott porcelánról vízcseppek hullottak a kőre.
– Én ebből kimaradok – feleltem halkan, de határozottan. – Tudod, merre van a hűtő. Ételt rendelni is lehet. Szórakoztasd őket te.
Úgy bámult rám, mintha valami képtelenséget mondtam volna. Mintha azt javasoltam volna, hogy ugorjunk át a Marsra egy vekni kenyérért.
– Az mit jelent, hogy kimaradsz?
– Pontosan azt. Nem csinálom végig.
A tányért kissé erősebben csúsztattam a szárítóra, mint kellett volna. Összekoccant a többivel, csengő hangja betöltötte a konyhát. Jólesett hallani. Valahogy őszinte volt.
Vannak az ember életében pillanatok, amikor egyszerűen elér egy határt. Amikor belül megszólal valami: eddig és ne tovább. Nem bírom tovább, nem akarom tovább. Nekem most jött el ez a pont.
Az ő anyja. Az ő nővére a férjével és a gyerekekkel. Az a nagybácsi, aki állandóan kapatos, de mindenki szerint „remek figura”. És a nagynéni, aki mindenkinél jobban tudja, hogyan kellene élni.
Megérkeznek. Helyet foglalnak az én asztalomnál. Megetetik magukat azzal, amit én készítettem. A mosatlan tornyokban marad utánuk. És közben úgy méregetnek, mintha alkalmazott lennék a saját lakásomban.
– Nórácska, kérhetnék még egy teát?
– Nórácska, merre találom a mosdót?
– Nórácska, ez a saláta miért ilyen furcsa?
Nórácska így, Nórácska úgy…
És a férjem? Ő hátradől a fotelben, történeteket mesél, hahotázik. Sugárzik róla az elégedettség. Hiszen együtt a família.
– Ugyan már – legyintett. – Nem jönnek olyan sűrűn.
– Szerencsére.
– Talán nem kedveled őket?
Micsoda kérdés… Kedvelem-e őket?
Az édesanyját, aki minden alkalommal megjegyzi: „A szomszéd házban lakó Emese már a második babáját várja.” Őt kellene kedvelnem?
A nővérét, aki az én pénztárcámban turkál képzeletben: „Ezért ennyit adtatok? Mi ezt sokkal olcsóbban megoldottuk!” Őt szeressem?
– Nem erről van szó – mondtam fáradtan. – Hanem arról, hogy teljesen kimerültem.
– Ugyan mitől fáradtál el ennyire?
Mitől? Komolyan kérdezi?
Attól, hogy minden reggel hatkor kelek. Reggelit készítek, dolgozni megyek, bevásárolok, vacsorát főzök, rendet rakok. Nap mint nap. Megállás nélkül. Mintha egy mókuskerékben futnék szünet nélkül.