A túloldalon, a terasz üvegfala mögött, a járdán Lilla állt. Élénken magyarázott valamit egy magas, szemüveges férfinak; a gesztusai idegesek voltak, mintha bizonygatnia kellene az igazát.
– Mi az? – fordult felé Viktória, amikor észrevette, hogy Márk megdermedt.
– Semmi – kapta el a tekintetét túl gyorsan. – Csak azt hittem, láttam valakit.
Amikor újra az utcára pillantott, Lilla már nem volt ott. A férfi maradt egyedül, zavartan tapogatta a kabátja zsebeit, mintha cigarettát keresne.
– Egyébként – folytatta Viktória könnyedebb hangon – szombaton lesz a születésnapom…
Márk bólogatott, időnként közbeszúrt egy-egy helyeslő szót, de valójában máshol járt. Miért tűnt Lilla ennyire zaklatottnak? Ki volt az a férfi? És miért égeti belülről ez az egész, amikor elvileg már nincs köze hozzá?
– Tudod mit? – szólalt meg hirtelen. – Holnap korán kelek. Menjünk inkább.
Viktória csalódottan biggyesztette le az ajkát, de végül beleegyezett. Ahogy kiléptek az étteremből, Márk önkéntelenül is körbenézett. Valahol itt kellett lennie Lillának. És biztos volt benne, hogy valami történik vele – olyasmi, amiről ő semmit sem tud.
A taxiban elővette a telefonját, és megnyitotta Lilla közösségi oldalát. Az utolsó bejegyzés két héttel korábbi: egy ártatlan kép kávéscsészével. Túl hétköznapi. Már-már mesterkélt egyszerűség áradt belőle, mintha direkt akarná elhitetni a világgal, hogy minden rendben.
– Jól vagy? – Viktória a térdére tette a kezét.
– Persze – zárta le a képernyőt.
Hazudott. Egy hónapja élvezte az újonnan szerzett szabadságát, és most először érezte, hogy valami kisiklott.
Az eső késő estére rákezdett. A párkányon kopogó cseppek egyhangú ritmust vertek, miközben Márk ötödször olvasta át azt a furcsa üzenetet, amelyre véletlenül bukkant rá Lilla régi fiókjában. A nő a közös számítógépen felejtette a bejelentkezést.
„Az eredmények javultak, de a kezelést folytatni kell. Kérjük, ne halogassa az onkológiai kontrollt.”
A sorokat suttogva ismételte, és érezte, hogy elfehérednek az ujjai. Egy autó fényszórója végigsiklott a falon, megvilágítva az esküvői fotójukat. Lilla fehér ruhában nevetett rajta, kezében pezsgőspohár. Mintha egy másik élet lett volna.
A zsebében megremegett a telefon – Viktória hívta. Kinyomta.
A keresőbe bepötyögte mindazt, amit az utóbbi hónapokban észrevett: hirtelen fogyás, sápadtság, a folytonos „migrének”, amelyek miatt bezárkózott a hálóba. A találatok nem hagytak sok kétséget.
– A fenébe! – csapott az asztalra, mire az egér a földre zuhant.
A konyhában fütyülni kezdett a vízforraló. Felállt, hogy lekapcsolja, de a szoba közepén megtorpant.
– És ha mégsem rák? – lehelte maga elé. – Mi van, ha… terhes volt?
A gondolat villámcsapásként érte. Azonnal tárcsázta Rékát, Lilla legjobb barátnőjét.
– Halló? – szólt bele a nő óvatosan.
– Réka, Márk vagyok. Mondd meg őszintén, Lillának volt valami komoly baja?
Hosszú, fojtogató csend következett.
– Te mondtad, hogy nem bírod a beteg embereket – felelte végül Réka halkan. – Ő pedig megkímélt ettől.
Márk lassan visszaereszkedett a székre. Az eső egyre hevesebben verte az ablakot, mintha számonkérő könnyek peregtek volna az üvegen.
Újra a böngészőhöz nyúlt, kikereste annak a klinikának a számát, ahol egy évvel korábban együtt voltak kivizsgáláson. Reszkető kézzel tárcsázott.
– Jó estét, itt a Vitalitás Klinika – jelentkezett egy kedves női hang.
– A feleségem, Lilla leleteiről szeretnék érdeklődni…
– Sajnálom, de telefonon nem adhatunk ki információt.
– A férje vagyok! – tört ki belőle, majd azonnal megbánta a hangnemet.
Papírok zizegése hallatszott a vonal túlsó végén.
– Személyesen kell befáradnia, és hoznia kell a szükséges iratokat.
Márk bontotta a hívást.
Az ablakhoz lépett, homlokát a hideg üvegnek támasztotta. Odakint szakadt az eső. Valahol ebben a sötét, vizes városban járt Lilla – az a „hűvös” nő, akiről azt hitte, hogy érzéketlen. Közben talán több bátorság volt benne, mint benne valaha: elengedte őt, csak hogy ne kelljen látnia a félelmet a szemében.
Ismét csörgött a telefon.
– Márk, hol vagy? Megbeszéltük… – szólt bele Viktória.
– Most ne! – csattant fel, aztán lehalkult. – Bocsánat. Nem alkalmas.
Kikapcsolta a készüléket. A lakás csendjében tisztán hallatszott az előszobai falióra ketyegése – Lilla ajándéka az évfordulójukra.
Holnap. Holnap mindennek utánajár. De most csak állt az ablaknál, és próbálta felidézni, mikor vált azzá az emberré, aki elől a saját felesége inkább eltitkolta a fájdalmát.
A hajnal a lépcsőházban érte. Egész éjjel nem aludt, cigarettáról cigarettára gyújtott, míg végül Lilla ajtaja előtt találta magát, kezében egy szatyorral, benne gránátalmalével és azokkal a gyógyszerekkel, amelyeket az internetes keresései alapján szerzett be.