A közjegyző irodája világos volt és személytelen, mintha eleve arra rendezték volna be, hogy itt életek záruljanak le hivatalos pecséttel. Lilla az asztal egyik oldalán ült, vele szemben Márk. Ujjai lassan végigsimítottak az iratokat rejtő mappa szélén. A férfi ezzel szemben szélesen mosolygott, könnyedén, mintha épp most teljesült volna minden kívánsága.
– Akkor ezzel pont került a végére – tolta félre az aláírt papírokat Márk. – Mostantól mindketten szabadok vagyunk.
Lilla nem reagált azonnal. Tekintete átsiklott rajta, ki az ablakon, ahol a hűvös őszi napfény fakón világította meg az utcát.
– Egy kicsit sem örülsz? – nevetett fel a férfi. – Végre megszabadultunk egymástól.
– Nincs mit ünnepelni – felelte a nő tárgyilagos hangon.
– Persze, te mindig tudtad, hogyan kell drámát csinálni – dőlt hátra Márk. – Ne aggódj, egy hónap múlva rájössz, hogy nélkülem is tökéletesen boldogulsz.
Felállt, eligazította zakóját. Lilla még ekkor sem nézett rá.
– Isten veled, Lilla. Találd meg a boldogságodat.
Az ajtó halkan kattant mögötte, az elegáns parfüm illata még egy pillanatig a levegőben maradt. Lilla csak akkor emelte fel a fejét.
– Majd megtudod… – suttogta maga elé. – Hamarosan mindent megértesz.
Az asztalon heverő dokumentumok között lapult egy papír, amelyet nem mutatott meg Márknak.
A lakás üres csendje tompán verte vissza lépteit, amikor hazaért. Az előszobában még ott lógott a férfi kabátja. Lilla levette a fogasról, ujjaival összegyűrte az anyagot, aztán dühösen a sarokba hajította.
A konyhában még érződött a reggeli kávé illata. Márk csészéje félig tele állt az asztalon – mindig sietett, még ezen a napon is. Lilla szó nélkül a mosogatóba öntötte a maradékot.
A hálószobában leült az ágy szélére, majd az éjjeliszekrényhez nyúlt. Egy láncra fűzött apró kulcs könnyedén nyitotta a rejtett fiókot. Odabent egy fekete fedelű, megviselt füzet lapult.
Tenyerével végigsimított a teleírt oldalakon. Az utolsó bejegyzés egy héttel korábban készült:
„Ma ismét kontrollon voltam. A remisszió stabil. Nem fogom elmondani neki. Jobb, ha most megy el, nem később, amikor már…”
A telefon csörgése kizökkentette. A kijelzőn Réka neve villant fel.
– Hogy bírod? – kérdezte aggodalmasan.
– Túl vagyunk rajta. Aláírtuk, külön utakon folytatjuk.
– És nem mondtál neki semmit?
– Maradt volna szánalomból – vágott közbe Lilla élesen. – Nincs szükségem könyörületre.
Réka a vonal túlsó végén sóhajtott; háttérben forgalom zaja hallatszott, talán épp az utcán sétált, idegesen rágyújtva, ahogy szokta.
– De talán támogatott volna…
– Támogatott? – nevetett fel szárazon Lilla. – Emlékszel, hogyan reagált, amikor az anyjánál daganatot találtak? Azt mondta, nem bírja a kórházakat, és a beteg embereket sem.
Rövid csend következett.
– Hadd éljen nyugodt lelkiismerettel – tette hozzá Lilla. – Azt hiszi majd, ő hagyott el engem.
Visszacsúsztatta a naplót a fiókba, de most nem zárta kulcsra. Maradjon szem előtt. Emlékeztesse.
A csap csöpögni kezdett a konyhában – Márk már egy hónapja ígérgette, hogy megjavítja. Lilla ökölbe szorította a kezét.
„Hamarosan megtudod, Márk. Megtapasztalod, milyen együtt élni az igazsággal.”
Az esti nap aranyszínben csillant meg a borospohár falán. Márk egy divatos étterem teraszán terpeszkedett, élvezve frissen szerzett szabadságát. Mellette Viktória ült, a marketingügynökség vörös hajú munkatársa, aki játékosan csavart egy tincset az ujja köré.
– Szóval – kortyolt bele a borába, halvány rúzsnyomot hagyva a poháron –, hogyan lettél ilyen felszabadult és elégedett?
Márk elégedetten elmosolyodott.
– Egy hónapja elváltam.
– Tényleg? – emelte fel a szemöldökét Viktória. – Nehéz volt?
– Egyáltalán nem – legyintett a férfi. – Kulturáltan lezajlott. Egyszerűen elmúlt köztünk az érdeklődés.
– Nem volt elég csinos? – kérdezte incselkedve a nő.
– De, Lilla gyönyörű – válaszolta Márk kis gondolkodás után. – Csak túl hűvös. Mintha örök november lakna benne.
Belekortyolt a borba, és eszébe jutottak az utolsó hónapok: Lilla egyre zárkózottabb lett, hosszú időkre eltűnt a fürdőszobában, nem nevetett a tréfáin.
– Most viszont végre tavasz van – érintette meg a karját Viktória.
Márk már formálta a választ, valami könnyed bókot akart mondani, amikor a tekintete hirtelen megakadt valamin az utca túloldalán.