Amikor megszületett a kisfiuk, a lakás törlesztőrészleteinek nagy részét már rendezték, Eszter szülei pedig minden tőlük telhető módon segítették őket. Úgy tűnt, sínre került az életük, és a jövő biztatónak látszott.
Ekkor azonban Márk viselkedése furcsa fordulatot vett.
Először összeszólalkozott a felettesével, aminek az lett a következménye, hogy megvonták tőle a prémiumot. Nem sokkal később önhatalmúlag módosított egy bútorszerelési terven, amivel több alkatrészt is tönkretett. A kárt vele fizettették meg, és innentől a vezetőséggel végképp megromlott a kapcsolata. A jutalmaknak búcsút mondhatott.
Eszter értetlenül tárta szét a karját.
— Márk, mi értelme bejárnod, ha alig hozol haza pénzt? — kérdezte fáradtan.
Egy rövid időre összeszedte magát, de aztán az édesanyja, Zsuzsanna, a nevére íratott egy hétvégi telket. Eszter örült: friss levegő, kertészkedés, nyugalom — igazi menedék lehetett volna. Márk azonban hamar túladott rajta, és az árából autót vett. A lelkesedés nem tartott sokáig: alig egy hónap múlva a kocsi egy lejtő alján végezte, mert elfelejtette behúzni a kéziféket. Olyan súlyosan összetört, hogy eszükbe sem jutott kiemeltetni.
Ezután Márk végleg hátat fordított a munkának, és napjai nagy részét a kanapén töltötte.
— Majd visszakönyörögnek! — hangoztatta magabiztosan. — Nélkülem úgysem boldogulnak.
Eltelt egy hónap, majd még egy, a megtakarításuk pedig egyre apadt. Eszter könyörgött neki, hogy nézzen másik állás után, de ő csak legyintett.
— Nem azért tanultam, hogy rakodómunkásként gürcöljek! — vágta rá sértődötten.
Végül Eszternek napi tizenkét órákat kellett dolgoznia, hogy fenntartsák magukat. A kimerültség lassan felemésztette.
Egy este nem bírta tovább.
— Vagy rendszeresen hozol haza fizetést, vagy ott az ajtó — mondta határozottan.
Márk válasza megdöbbentő volt: zálogházba vitte Eszter ékszereit — azokat is, amelyeket egykor Zsuzsannától kaptak. Sőt, még magyarázkodott is, hogy joga van hozzá.
Egy teljes év telt el azóta, hogy felmondott, és Eszter egyedül cipelte a család terhét. Amikor végleg elfogyott az ereje, összecsomagolta Márk holmiját, és kitette a lakásból.
A férfi az anyjához fordult segítségért, bízva abban, hogy Zsuzsanna majd hat rá. El is jött, hogy jobb belátásra bírja a menyét, ám Eszter hajthatatlan maradt.
— Zsuzsanna, vigye magával a fiát — jelentette ki nyugodtan, de rendíthetetlenül. — Akkor jöhet vissza, ha stabil munkája lesz, és biztos jövedelmet teremt. Adok rá hat hónapot.
— És ha addig sem talál állást? — kérdezte az asszony.
— Akkor válás, és gyerektartás — felelte Eszter higgadtan.
Fél év múlva a házasságukat hivatalosan is felbontották. Márk nem változott meg, és Zsuzsanna sem tudta rábírni, hogy felelősséget vállaljon. Még a tárgyalóteremben is úgy beszélt róla, mint az ő „kis boldogságáról”.
Esztert azonban ez már nem rendítette meg. Meglepő módon könnyebb lett az élete nélküle: a fizetése elegendő volt kettőjükre a fiával, sőt még félretenni is tudott.
— Túlságosan sokba került nekem ez a „kis boldogság” — sóhajtotta néha. — Mostantól tartsa el az, aki ennyire ragaszkodik hozzá.