– Amikor otthon voltam a gyerekkel, gyesen, akkor is az én anyám tartott el bennünket – tette hozzá Eszter keményen.
– És én talán semmit sem adtam? A telket például én ajándékoztam! – háborodott fel Zsuzsanna.
– Először is nem kettőnknek, hanem kizárólag neki – vágott vissza Eszter. – Másodszor pedig azonnal túladott rajta, vett belőle egy autót, nehogy közös vagyonnak számítson. Azt a kocsit aztán rommá törte. Ennyit az ajándékról.
– És az ékszerek? Aranyat is kaptál tőlem!
– Két láncot és egy pár fülbevalót – mosolyodott el keserűen Eszter. – A kedves fia pedig szépen beadta mindet a zálogházba. A kezembe nyomta a cetliket: „Ha fontos, váltsd ki.”
Zsuzsanna most a sarokban némán üldögélő fiára nézett.
– Jó ember ő! – kérlelte elcsukló hangon. – Csak rossz döntéseket hozott. A feleség dolga, hogy támogassa, ne pedig kirakja az utcára!
– Akkor talán hallgatnia is kellett volna rám – jegyezte meg halkan Eszter.
– Ismerem Márkot, értelmes fiú! Csak eltévedt egy időre!
– Nem zavarja, hogy harmincnégy éves? – csattant fel Eszter. – És hogy van egy gyereke, akit etetni, ruházni kellene? Mert ő ebből semmit nem vállal.
– Majd én beszélek vele! Helyrejön minden! – bizonygatta Zsuzsanna.
– Vigye haza magához, és beszélgessenek, amennyit akarnak – zárta le fáradtan Eszter. – Egy évig cipeltem ezt az egészet a hátamon. Elfogytam.
Gyerekkora óta egyetlen szabály élt benne: senki nem fogja megtömni a zsebed pénzzel, ha te nem teszed meg magadért. A megélhetésért dolgozni kell, más út nincs.
Ezt otthon látta nap mint nap. Az apja hosszú hónapokra hajóra szállt, akár nyolc hónapig is távol volt, és csupán néhány hétre tért haza. Az anyja ezalatt egyedül vitte a háztartást: nappal könyvelőként dolgozott a telepen, esténként a kikötőben takarított, éjjelente pedig a saját lépcsőházukat mosta fel, hogy plusz pénzhez jusson.
Eszter már kislányként mellette állt a vödörrel, amiben csak tudott, segített.
Mire az apját végleg partra helyezték, annyit félretettek, hogy a faluból egy kisebb városba költözhessenek. Ott fejezte be az iskolát, és ott kezdett el igazán a jövőjén gondolkodni.
Álmodozott róla, hogy jogász vagy bankár lesz, de a józan esze győzött. A sütőipari vállalat támogatásával élelmiszeripari technikumba jelentkezett. Így biztos volt a tandíj finanszírozása, és a végén állás is várta.
Ugyanezzel a higgadt számítással ment férjhez is.
A mesebeli hercegre várhat az ember egy életen át, de élni egy megbízható társsal lehet.
Márk akkor ilyennek tűnt: egyszerű, különösebb nagyotmondás nélkül. Bútorgyárban dolgozott összeszerelőként, Eszter pedig a pékség technológusaként. Nem dúskáltak a javakban, de kijöttek a fizetésükből. Szerencséjük volt, mert a gyár részletfizetéssel kínálta a dolgozóknak a lakásokat, és Eszter még az esküvő előtt aláírta a szerződést, így biztos alapokra építhették a közös életüket.