Erika hangja alig volt több suttogásnál, mégis minden egyes szó úgy csattant, mintha arcul ütötték volna.
— Maga… maga egyszerűen elvette a fiam tulajdonát.
— Az a lakás mindig is az enyém volt! — csattant fel Nóra.
— Gábor — fordult Erika a fiához, de a tekintetét továbbra is Nórára szegezte —, hívd fel Miklóst. Azonnal jöjjön ide.
— Miklóst? Ki az? — kérdezte Nóra, bár a gyomra már görcsbe rándult.
— Az ügyvédem — felelte az asszony jeges mosollyal. — Családjogi ügyekkel foglalkozik. Kifejezetten ért ahhoz, hogyan kell bizonyítani, hogy valakit nyomás alatt vettek rá egy döntésre. Vagy hogy beszámíthatatlan állapotban cselekedett.
— Ezt nem teheti…
— Dehogynem. És meg is fogom. — Erika előhúzta a telefonját a táskájából. — Azt hitte, egy ilyen olcsó húzás következmények nélkül marad? Azt gondolta, kijátssza a családomat?
— Ez az örökségem volt! — Nóra hangja elcsuklott.
— Amelyet a házasságával közös vagyonná tett — vágta rá az anyós, miközben már tárcsázott. — Jó napot, Miklós. Igen, én vagyok. Sürgős ügyben keresem…
Nóra dermedten hallgatta, ahogy Erika előadja a történetet. Csakhogy az események egészen más színben tűntek fel a telefon túloldalán. „Instabil lelkiállapot”, „titkolt mentális problémák”, „gyanús iratkezelés” — záporoztak a túlzások és ferdítések.
— Anya, talán nem kellene rögtön… — próbálkozott Gábor óvatosan, de Erika egyetlen kézmozdulattal elhallgattatta.
— Majd én tudom, mit csinálok. — Befejezte a hívást. — Miklós egy órán belül itt lesz. Azt tanácsolom, maradjon, Nóra. Vagy fél attól, hogy kiderül valami?
— Nincs mit rejtegetnem — felelte Nóra, bár érezte, hogy remeg a lába. — Csak meg akartam védeni magam.
— Kitől? — lépett közelebb Erika. — Egy szerető férjtől? Egy gondoskodó anyóstól? Mindent megadtunk magának, és ez a hála?
— Soha nem adtak nekem semmit! Csak irányítani próbálták az életemet!
— Mert képtelen rá, hogy egyedül boldoguljon. — Az asszony hangjában kíméletlen bizonyosság csengett. — Nézzen magára. Harminckét éves, bizonytalan munkával, barátok nélkül — leszámítva azt a Rékát. Örülhet, hogy a fiam feleségül vette.
— Elég volt — suttogta Nóra.
— Még nincs vége. — Erika Gábor felé fordult. — Mindig mondtam, hogy nem közénk való. De te nem hallgattál rám. Most látod, hová vezetett?
Gábor lesütötte a szemét. Nem szólt semmit. És ebben a csendben több volt, mint bármilyen kimondott mondatban. Nóra pontosan értette: soha nem fogja őt választani.
— Elmegyek — mondta halkan, és az ajtó felé indult.
— Csak tessék — szólt utána Erika. — De ne feledje: mire ennek vége, nem marad sem lakása, sem férje, sem jó híre. Erről személyesen gondoskodom.
Nóra felkapta a kabátját, és kiviharzott a lakásból. A keze annyira reszketett, hogy alig találta el a lift gombját. Egyetlen gondolat lüktetett benne: mit tett? És mi vár most rá?
Odakint a ház falának támaszkodott. A hideg kő átszűrődött a kabáton, de legalább valamelyest kijózanította. Nehezen kapott levegőt, a látása elhomályosult. Előhalászta a telefonját, és remegő ujjal hívta Rékát.
— Réka, segítség kell. Azonnal.
Húsz perc múlva már egy közeli kávézó sarkában ültek. Nóra mindent elmondott: a fenyegetéseket, az ügyvéd érkezését, Erika szavait arról, hogy el fogják venni tőle a lakást.
— Állj csak — emelte fel a kezét Réka. — Megvan minden papírod a közjegyzőtől, igaz? Teljesen tiszta fejjel intézted az egészet? Senki nem kényszerített?
— Természetesen nem.
— Akkor miért rettegsz? — hajolt közelebb. — Figyelj rám. A bátyám jogász. És nem is akármilyen. Felhívom, idejön, és tisztázzuk ezt az egészet.
Benedek egy órán belül megérkezett. Negyvenes évei elején járó, határozott fellépésű férfi volt, kezében dossziéval. Figyelmesen végighallgatta Nóra beszámolóját, közben néhány pontosító kérdést tett fel.
— Tehát a lakást még a házasság előtt vásárolta, kizárólag a saját pénzéből? — kérdezte.
— Igen. A nagymamám után örököltem az összeget.
— Ezt okiratok is alátámasztják?
— Igen. A végrendelet, a bankszámlakivonatok és az adásvételi szerződés is nálam van.
Benedek elégedetten bólintott.
— Akkor jó hírem van. Ez az ingatlan soha nem számított közös vagyonnak. Kezdettől fogva az ön külön tulajdona volt. Az átírás csupán jogi pontosítás, nem pedig új szerzés.
Nóra mellkasából lassan kiszabadult a levegő.
— De az ő ügyvédjük biztosan azt fogja állítani, hogy… — kezdte aggodalmasan, és Benedek arcát figyelte, választ várva.