Réka lakása felé menet Nóra telefonja szinte folyamatosan rezgett a táskájában. Gábor neve villogott újra és újra a kijelzőn, mintha csak így akarná visszarántani őt. Aztán egy ismeretlen szám is próbálkozott – nagy valószínűséggel Erika volt az.
Nóra kinyomta a hívásokat, végül teljesen lenémította a készüléket.
— Tudod — szólalt meg halkan, miközben az autó ablakán túl elsuhanó házakat figyelte — harminckét éven át pontosan azt tettem, amit elvártak tőlem. Jó kislány voltam, alkalmazkodó feleség, mintaszerű meny. Mindig megfeleltem. De most…
— Most végre nálad van az aduász — fejezte be Réka, és egy pillanatra rámosolygott.
A lakás. Az a lakás, amelyre Gábor és az anyja mindig úgy hivatkozott, mint valami szívességre, amit Nóra kapott tőlük. Amellyel zsarolták, amelyre hivatkozva rendre utasították. Mostantól azonban az a tér kizárólag hozzá tartozott. Az ő neve állt a papíron. Ő dönthette el, ki lépheti át a küszöbét.
Réka otthonában frissen főtt kávé és meleg sütemény illata terjengett. Nóra egy takaróba burkolózva ült a kanapén, kezében a telefonjával. Harminchét nem fogadott hívás. Tizenkét új üzenet.
— Ne olvasd el — javasolta Réka, miközben elé tett egy bögrét. — Csak felidegesít.
De Nóra már megnyitotta az üzeneteket. Gábor eleinte számonkérően írt: „Hol vagy?”, „Ezt most komolyan gondolod?”, „Anyám megérkezett, te pedig sehol.” Aztán a hangnem érezhetően keményebbre váltott: „Majd beszélünk, ha hazajössz.” Az utolsó üzenet rövid volt és fenyegetően tömör: „Holnap megbeszéljük.”
Alatta egy újabb üzenet. Erika.
Nóra megnyitotta, és végigfutott rajta a hideg.
„Nóra, itt Erika beszél. Nem tudom, mit képzelsz magadról, de ez a viselkedés elfogadhatatlan. Mindig is tudtam, hogy nem vagy méltó a fiamhoz. Holnap délelőtt tízkor várlak otthon. Komoly dolgokról kell beszélnünk.”
— Írt nekem — suttogta Nóra. — Honnan van meg a számom?
— Gábortól, kitől mástól? — vont vállat Réka, majd mellé telepedett. — Nem gondolod, hogy ideje lenne végre tiszta vizet önteni a pohárba? Elmondani nekik, hogy a lakás most már hivatalosan is a tiéd?
— Félek — vallotta be Nóra. — Erika nem az a fajta, aki ezt szó nélkül lenyeli. Képes bosszút állni. Emlékszel, meséltem a szomszédjukról, aki egyszer szóvá tette a zajt?
— Aki végül elköltözött?
— Igen. Erika minden hatóságnál feljelentette. Azt állította, hogy engedély nélkül alakította át a lakását. Vizsgálatok, ellenőrzések, papírhegyek… A nő végül belefáradt, és áron alul eladta az ingatlant, csak hogy szabaduljon.
Réka halkan füttyentett.
— Hát, nem semmi anyósod van.
Nóra csak keserűen elmosolyodott.
Az éjszaka lassan telt. Sokáig forgolódott, álmai zaklatottak és töredezettek voltak. Többször felriadt, azonnal a telefonjáért nyúlt, ellenőrizte, érkezett-e új üzenet. Nem jött semmi. A csend még nyugtalanítóbbnak bizonyult, mint a fenyegető sorok.
Reggel Réka munkába indult.
— Maradj, ameddig csak akarsz — mondta búcsúzóul. — A kulcsot hagyom az asztalon.
Nóra lezuhanyozott, teát főzött magának, és próbált gondolkodni. Tervet kellett volna kovácsolnia, de a fejében csak üresség tátongott. Fél tizenegy körül megszólalt a telefon.
Gábor.
— Hol vagy? — kérdezte hűvös, kimért hangon.
— Egy barátnőmnél.
— Azonnal gyere haza.
— Gábor, én…
— Nóra, nem viccelek. Anyám vár. És én is.
A vonal megszakadt. Nóra a sötét kijelzőt bámulta. A szíve a torkában dobogott. El kell mennie. Nem lehet tovább halogatni.
A lakásba lépve szinte tapintható volt a feszültség. Síri csend fogadta. Levette a kabátját, és a nappali felé indult. Gábor a kanapén ült, Erika egy fotelben, egyenes háttal, összefont kézzel.
— Foglaljon helyet, Nóra. Van miről beszélnünk — mondta Erika, és a vele szemben álló székre mutatott.
Nóra nem mozdult.
— Nem értem, mi szükség erre a jelenetre.
— Jelenet? — Erika előrehajolt. — Egy teljes éjszakára eltűnik, nem veszi fel a férje hívásait, tönkreteszi a családi találkozót, és maga beszél jelenetről?
— Egyszerűen elegem lett.
— Eleged? — ismételte gúnyosan. — Ugyan miből? Abból, hogy fedél van a feje fölött? Hogy a fiam megszakad a munkában, hogy eltartsa ezt a családot?
Nóra Gábor felé fordult.
— Mondd el neki, hogy a lakást az én pénzemből vettük. A nagymamám után örökölt összegből.
Erika azonban nem hagyta szóhoz jutni a fiát.
— És akkor mi van? Házasok vagytok. Ami az egyiké, az a másiké is.
— Nem minden — szorította ökölbe a kezét Nóra. — A tulajdoni lap kizárólag az én nevemen van. Tegnap hivatalosan is átírattam.
A szobára hirtelen nehéz csend telepedett. Gábor lassan felállt a kanapéról.
— Mit mondtál?
— A lakás mostantól egyedül az enyém — ismételte határozottabban. — Jogom volt hozzá.
Erika arca eltorzult az indulattól. Felpattant, és néhány lépéssel közelebb ment hozzá. Nóra ösztönösen hátrált egy lépést.