— Már megint rendetlenség van az erkélyen! — Gábor hangja élesen hasította ketté a lakás csendjét. — Csinálsz te egyáltalán bármit itthon, vagy csak a telefonodat nyomkodod egész nap?
Nóra az ablak előtt állt, két kezével a kávéscsészét szorítva. Odakint az esti város fényei suhantak el, odabent pedig ugyanaz az ismerős, tompa üresség telepedett rá. Nem felelt, csak erősebben markolta a porcelánt.
— Hozzád beszélek! — folytatta a férfi, miközben elhaladt mellette a hűtő felé. — Holnap jön anyám, és itt ez az örökös kupi.
Persze. Az anyós. Erika, aki minden alkalommal úgy lépett be hozzájuk, mintha ellenséges területre érkezne. Végighúzta az ujját a polcokon, benézett a szekrényekbe, fintorgott a mosatlan láttán. Gábor pedig… mindig mellé állt.
— Az erkély rendben van — mondta halkan Nóra. — Szombaton takarítottam ki.
— Tényleg? — gúnyosan felhorkant. — Akkor ugorj le a boltba. Anyám friss gyümölcsöt kér. Mangót, gránátalmát, tudod, amiket szeret…
Nóra az ablakpárkányra tette a csészét. A keze enyhén remegett — nem a düh miatt, hanem a felismeréstől. Előző reggel a közjegyzői irodából már más emberként lépett ki. A táskájában, egy rejtett zsebben ott lapultak az aláírt papírok. A lakás, amelyet a nagymamájától örökölt pénzből vettek, mostantól hivatalosan is kizárólag az övé volt.
Gábor erről semmit sem tudott.
— Most? — fordult felé. — Mindjárt kilenc óra.
— És? Tízig nyitva van a bolt. Vagy ennyit sem tudsz megtenni az anyámért?
Az anyjáért. Mindig az anyjáért. Három éve Erika választotta ki ezt a lakást, ő hagyta jóvá a felújítás tervét, még a tapétát is ő döntötte el. „Nórának nincs ízlése” — jelentette ki akkor, Gábor pedig bólintott. Nóra pedig hallgatott. Mint mindig.
— Elmegyek — felelte röviden, és levette a töltőről a telefonját.
A kabátját magára húzva egy pillanatra megállt az előszobai tükör előtt. Harminckét éves volt, mégis fáradtabbnak tűnt a koránál. Sötét karikák a szeme alatt, hanyagul összefogott haj, smink nélkül. Mikor vált ilyen… láthatatlanná?
A közeli szupermarket vakító fénnyel és tolakodó zenével fogadta. Lassan tolta a kosarat a polcok között. Négy érett mangó, három gránátalma, mag nélküli szőlő, kivi, narancs — Erika szerette a választékot.
A kasszánál előtte egy fiatal pár állt. Nevettek, a fiú átkarolta a lány derekát, valamit a fülébe súgott. A lány kuncogva meglökte. Nóra elfordította a tekintetét. Mikor ölelte át utoljára Gábor csak úgy, minden ok nélkül? Egy éve? Kettő?
— Háromezer-kétszáz forint lesz — mondta a pénztáros.
Nóra a saját bankkártyáját nyújtotta át — arra érkezett a fizetése a designstúdióból. Abból a munkából, amelyre Gábor egyszer csak annyit mondott: „Ez nem is igazi állás, csak rajzolgatsz.”
Kilépve a februári hidegbe megállt. A szél belekapott a hajába, a szatyrok húzták a karját. Legszívesebben ott maradt volna. Nem visszamenni, nem hallgatni Erika kritikáit a főztjéről, a takarításról, a külsejéről. Nem nézni, ahogy Gábor egyetértően bólogat.
A telefonja rezgett.
„Hol vagy? Anya már elindult, egy órán belül ott lesz. Siess.”
Siess. Mindig sietni kellett. Gyorsabban főzni, gyorsabban rendet rakni, gyorsabban alkalmazkodni. De ő kicsoda? Egy házvezetőnő?
Nem. Ennek a lakásnak a tulajdonosa.
Felütötte Réka számát.
— Nóri? — szólt bele meglepetten a barátnője. — Ilyenkor?
— El tudnál jönni értem a Fő utcai sarki markethez?
— Most azonnal? Mi történt?
— Majd elmondom. Csak… el kell tűnnöm innen egy időre. És van nálam egy csomó gyümölcs.
Húsz perc múlva már Réka autójában ült, a bevásárlótáskák a hátsó ülésen hevertek.
— Na jó, mesélj — kanyarodott ki Réka a sugárútra.
— Emlékszel, hogy mondtam, átíratom a lakást?
— Persze. Tegnap mentél a közjegyzőhöz.
— Minden papír rendben. Mostantól hivatalosan is az enyém. Gábor viszont erről semmit sem tud.
Réka halkan füttyentett.
— És mit tervezel?
— Még nem tudom — vallotta be Nóra. — De ma este megérkezik az anyja. És én egyszerűen képtelen vagyok újra végigcsinálni. Nem akarok többé tökéletes menyet játszani.
Réka határozottan ránézett.
— Gyere hozzám. Megnyugszol, kitisztul a fejed. A gyümölcsöket pedig beadjuk a hajléktalanszállóra, úgyis útba esik. És aztán kitaláljuk, mi legyen a következő lépés.