…és pontosan olyannak szeretem, amilyen – tette hozzá határozottan.
Benedek szavai után a feszültség ugyan nem múlt el, de Réka többé nem akart részt venni az örökség körüli huzavonában. Végül úgy döntött a férjével, hogy nem tart igényt a hagyaték rá eső részére. Inkább lemondott róla, csak hogy lezárhassák a múltat.
Évekkel később, az édesapjuk halála után a nagymama lakása Márk nevére került. Nem sokáig maradt a tulajdonában: értékesítette az ingatlant, majd egy nap váratlanul megjelent Rékáéknál.
Bejelentés nélkül toppant be, szorosan magához ölelte a húgát, és szinte diadalmasan közölte:
– Ideköltözöm a közeletekbe. Ez a város tele van lehetőséggel, az időjárás is kedvező. Segítetek lakást találni?
Réka és a férje összenéztek.
– Félreérthetően fogalmaztam – nevetett fel Márk. – Nem azt mondtam, hogy fizessétek ki. Csak a választásban számítok rátok.
– És anya? – kérdezte halkan Réka. – Teljesen egyedül maradt.
– Jót tesz neki – felelte a férfi keményen. – Elegem lett a gyűlöletéből.
– Még mindig ennyire haragszik?
– Mindenkire. Rád, apára, a nagymamára… Engem állítólag szeret. De attól a szeretettől néha megfulladok.
– Ne beszélj így, kérlek…
– Miért? Az a baj, hogy idejöttem? Azt hittem, örülni fogsz. Csak nyugodtan akarok élni, közel hozzád és az unokaöcséimhez.
– Örülök, hogy itt vagy – felelte Réka őszintén. – Csak anyát sajnálom. Már nem fiatal. Mi lesz, ha segítségre szorul?
– Majd szól, ha szüksége lesz valamire – zárta le a témát Márk. – Erről többet nem akarok beszélni.
Két esztendő telt el. Rékát azonban nem hagyta nyugodni a gondolat. Végül útra kelt a szülővárosába.
Amikor megállt a régi lakás ajtaja előtt, a szíve hevesen vert. Csengetett.
Odabentről lassú, csoszogó léptek közeledtek.
– Szia, anya… – mondta bizonytalanul, nem tudva, milyen fogadtatásra számíthat.
Az ajtóban egy megöregedett, ősz hajú asszony állt. Némán félreállt, hogy beengedje.
– Mit akarsz? Miért jöttél? – próbált keményen szólni, de a hangja megremegett. Látszott rajta a zavar és az izgatottság.
– Érted jöttem.
– Értem?
– Márkkal azt szeretnénk, ha velünk élnél. Köztünk.
– Márk… – suttogta az asszony. – Ő küldött?
– Igen. Természetesen.
– És ő miért nem jött?
– Sok a munkája. A felesége hamarosan szül. Szeretnéd látni az unokádat, igaz?
– Unokámat? Kisfiú lesz?
– Az orvosok szerint igen.
Az idős nő elrévedt.
– Miért ment el innen…? Itt is élhetett volna… – morogta maga elé, Rékára sem nézve.
– Az én gyerekeim is szeretnék megismerni a nagymamájukat – tette hozzá halkan Réka.
– Gyerekeid? Neked vannak gyerekeid?
– Kettő. Egy fiam és egy lányom. A kislányt Emesének hívják.
– Az én nevemet adtad neki? – csodálkozott az asszony.
– Mert szép név. És mert te az édesanyám vagy.
– Ne mondj ilyet. Tudjuk mindketten, hogy nem így van.
– Nekem igenis az vagy. Te neveltél fel, te tanítottál meg mindenre. Te kényszerítettél arra, hogy tanuljak, hogy több legyek. Ha te nem vagy, egészen más ember válik belőlem. Talán rosszabb. Hálás vagyok neked… mindenért.
Az idős nő hitetlenkedve hallgatta. Aztán közelebb lépett, és remegő karokkal magához ölelte Rékát.
– Bocsáss meg… kislányom… – suttogta könnyein át.
Élete hátralévő részét már az ország másik végében töltötte.
Gyermekei és unokái körében.