— …a pénzből, amit még az esküvő előtt adott nekem anya. Emlékszel rá? Eladta a kis szobáját a társbérletben, és akkor azt mondta: „Ez legyen az alapja a jövődnek.”
Az lett. A mi közös jövőnk alapja.
Márk nem szólt közbe.
— A lakás az én nevemre került — folytatta Réka nyugodtan. — Akkoriban te még nem rendelkeztél állandó munkahellyel, épp kerested, merre indulj. A bank tőlem kért jövedelemigazolást a hitelhez. Emlékszel már?
— De hát mi… megegyeztünk valamiben — hebegte a férfi.
— Abban egyeztünk meg, hogy minden közös lesz. És az is volt. Addig, amíg te fel nem vetetted, hogy osszuk fel az egészet.
Réka lassan visszaült az asztalhoz, kezébe vette a csészét. A kávé már rég kihűlt, mégis belekortyolt.
— Tudod mit? Most jöttem rá, hogy igazad van. Talán tényleg az a legjobb, ha elválunk.
— Komolyan mondod? — kérdezte Márk, hangja hirtelen élénkebb lett, de a tekintetében idegesség bujkált.
— Igen. Ha új életre vágysz, akkor intézzük el korrekten. Én maradok itt, hiszen a lakás az enyém. Te pedig keresel magadnak egy másik otthont. A saját erődből.
— Réka, ezt meg lehetne beszélni normálisan is…
— Nem normálisan beszélünk most is? — halvány mosoly futott át az arcán. — Szabadságot szerettél volna. Most megkapod, minden feltétel nélkül.
Márk lehuppant vele szemben. A gondosan kiválasztott inge hirtelen túlzásnak, sőt kissé komikusnak tűnt.
— Jelenleg nincs pénzem lakásra — mondta halkan.
— Nekem pedig nincs szándékomban tovább finanszírozni téged. Ahogy mondtad: felnőttek vagyunk.
— Azt hittem, ezt békésen rendezzük…
— Pontosan ezt tesszük. Nincs kiabálás, nincs jelenet. Csak mindenki viseli a döntése következményét. Te azt szeretted volna, hogy én költözzek el. Végül mégis te fogsz.
Ez így nem korrekt?
Réka felállt, a csészével a mosogatóhoz lépett. A telefonja kijelzőjén felvillant az értesítés: megérkezett az előző napra időzített élelmiszer-rendelés.
— Át kell gondolnom — morogta Márk.
— Gondold csak — felelte, miközben elöblítette a porcelánt. — De ne túl sokáig. Délután jönnek a barátnőim, és nem szeretnék előttük családi válságtanácsot tartani.
A férfi szó nélkül a hálószoba felé indult. Réka hallotta, hogy telefonál; visszafogott hangon beszélt, de a feszültség átszűrődött a falakon.
Közben megérkeztek a bevásárolt alapanyagok. Réka kipakolta őket, majd komótosan aprítani kezdte a zöldségeket. Mozdulatai egyenletesek voltak, szinte megnyugtató ritmusban ismétlődtek.
Nagyjából fél óra múlva Márk visszatért a konyhába.
— Réka, nem lehet, hogy elsiettük? Üljünk le, és beszéljük át még egyszer.
— Mit szeretnél még átrágni? — kérdezte anélkül, hogy felnézett volna a vágódeszkáról. — A döntést már meghoztad. Én csak elfogadtam. Ennél tisztább helyzet aligha lehet.