Amikor a férje közölte vele: „El kellene válnunk”, ő csak annyit felelt higgadtan: „Rendben. Akkor te csomagolj.”
Réka már korábban felfigyelt rá, hogy Márk a krémszínű ingét vette fel — azt az elegáns darabot, amit a legutóbbi születésnapján együtt választottak ki. A frissen vásárolt cipő is a lábán volt, sőt még mandzsettagombot is tett fel. Otthon, vasárnap délelőtt általában kényelmes pólóban lézengett. Most úgy festett, mintha állásinterjúra készülne.
— Réka, beszélnünk kell — szólalt meg végül. Az ablak előtt állt, háttal neki, mintha így könnyebb lenne.
A nő óvatosan visszahelyezte a csészét az asztalra. Egy pillanatra kihagyott a szíve, de nem ijedtségből — inkább valamiféle kíváncsi várakozásból. Érezte, hogy Márk előre eltervezte ezt a jelenetet. Felkészült rá, mint egy előadásra.
Abban is biztos volt, hogy zokogást, kétségbeesést remél. Ehelyett azonban különös nyugalom szállta meg.
— Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha külön folytatnánk — mondta a férfi, továbbra sem nézve rá. — Mindketten tudjuk, hogy ez így helyes.
— Tudjuk? — kérdezett vissza Réka. Saját hangja is meglepte: tárgyilagos volt, szinte érdeklődő.
Márk ekkor megfordult. Látszott rajta a zavar; más reakcióra számított.
— Felnőtt emberek vagyunk. Ami köztünk volt, elmúlt. Minek erőltetni tovább?
Réka hátradőlt a széken. Huszonkét év. Ennyi ideig éltek együtt. Felnevelték a fiukat, átvészelték a kamaszéveit. Közben ő maga is betöltötte a negyvenet, most pedig már az ötven küszöbén állt. Talán most kezdődik az igazi számvetés.
— És szerinted én hová menjek? — kérdezte egyszerűen.
— Hát… — Márk tétovázott. — Ideiglenesen költözhetnél Emeséhez. Vagy kiveszel egy lakást. Az elején anyagilag segítek.
Emese, a húga, aki sosem rejtette véka alá, hogy szerinte Réka rossz döntést hozott a házassággal.
„Anyagilag segítek.” Milyen előzékeny.
— És te? Mit tervezel magaddal?
— Én? — Meglepődött a kérdésen. — Egyelőre maradok itt. Talán később eladom a lakást, és veszek valami kisebbet.
— A lakást? Ezt a lakást? — billentette oldalra a fejét Réka.
— Igen, ezt. Miért, melyiket?
Felállt, és mellé lépett az ablakhoz. Márk ösztönösen hátrébb húzódott. Lent diákok siettek az iskolába, hátukon táskával — új tanév kezdődött, az élet ment tovább a maga rendjén.
— Márk, emlékszel rá, kinek a nevén van ez az ingatlan?
— Hogyne emlékeznék. Az enyémen. Miért?
— Az enyéden? — kérdezte halkan, és most először csengett valódi meglepetés a hangjában. — Ebben teljesen biztos vagy?
A férfi arcán bizonytalanság suhant át.
— Természetesen — felelte, de már nem olyan határozottan. — Már régóta így tudom…