– De hiszen ez az én pénzem… – csúszott ki Eszter száján, és tett egy lépést előre.
Júlia azonban villámgyorsan megragadta a csuklóját, és alig észrevehetően megrázta a fejét.
– Ne most… – suttogta később, már a sötétben, amikor lefekvéshez készülődtek. – Ha felvesznek az egyetemre, kérj kollégiumi helyet. Itt, ahogy látod, nem éppen mézes az élet.
Reggel Eszter kimosta a lekvárral összekent ruháit, majd a balkon alatt kifeszített kötélre teregette őket. Alig ült le egy csésze teával, Ildikó máris megjelent.
– Szedje le azokat a göncöket! – förmedt rá, és egy bottal arrébb lökte a nedves ruhákat. – Teljesen elállják a levegőt! Azonnal vegye le!
A lány összerezzent, gyorsan leszedte a holmiját, és karjára kapta a kupacot.
– De hová tegyem őket száradni? – kérdezte halkan.
– Tegye ki az utcára! Nálatok vidéken biztos úgy szokás! – vont vállat az asszony.
– Vidéken? Miről beszél? Anya egészen mást mesélt magukról… Azt hittem, örülnek, hogy itt vagyok…
– Az anyád? Akkor menjen vissza hozzá! – csattant fel Ildikó. – Mintha olyan nagy öröm lenne maga itt!
– Ugyan már, anya, hagyd – tántorgott be Balázs a konyhába. – Úgyis hamarosan kollégiumba költözik. Eszter, főzne egy kávét?
Júlia hangtalanul kiosont az előszobába. Reggelizni sem maradt. Hosszú út várt rá a városon át a munkahelyére, este pedig még tanítványokhoz is mennie kellett. Zongoraórákat adott, és a keresetét estéről estére le kellett adnia az anyósának. Most azonban néhány bankjegyet elrejtett a fehérneműje közé. Arról az öregasszony nem fog tudni.
A vizsgaidőszak szinte elsuhant Eszter feje felett. Alig tartózkodott otthon; vagy az udvaron, vagy egy három megállóra lévő parkban tanult, hogy elkerülje a fojtogató légkört.
Egyik nap bement a postára, hogy felhívja a szüleit.
– Na, kislányom, mi újság? Júlia néni rendesen fogadott? Hogy sikerültek a felvételik? – záporoztak a kérdések a kagyló túloldaláról.
Eszter nem tudott megszólalni. A könnyei hangtalanul gördültek végig az arcán.
– Miért hallgatsz? Csak nem… felvettek, ugye? Ne húzd az időt!
– Minden rendben… igen! – kiáltotta hirtelen, és letette a kagylót.
Pedig a szeme előtt még ott lebegett az a kifüggesztett névsor az üveg mögött. Hosszú oszlopban sorakoztak a sikeresen felvettek nevei. Az övé hiányzott.
Este visszakérte az apjától kapott pénzt, mondván, hazautazik. A család azonban csak gúnyosan mosolygott.
– Miféle apai pénz? – húzta fel a szemöldökét Ildikó. – A lakbért miből fizessük? Írjon haza, küldjenek még.
– Legalább a felét adják vissza! – kérlelte Eszter.
– Micsoda neveletlen teremtés! – csapott az asztalra az asszony. – Csomagoljon csak, „egyetemista kisasszony”!
A lány forró, sós sértettséggel a torkában dobálta ruháit a bőröndbe. A könyveket már korábban összekötözte spárgával; az ajtó mellett várták.
– Eszter… – intette magához suttogva Júlia. – Tessék, itt egy kis pénz a jegyre. Ne haragudj… látod, nálunk ez megy.
– Köszönöm… – kapta ki hálásan a bankjegyeket. – Jöjjön velem! Pakoljon össze!
– Nem tehetem. Hogy hagynám itt Balázst? – felelte Júlia, és idegesen a nappali felé pillantott, nem hallja-e valaki.
Ekkor éles csengőszó hasított a csendbe, majd még egy.
– Júlia! Nyisd ki, amíg a kisasszony csomagol! – harsant ki Ildikó hangja.
Az asszony engedelmesen ajtót nyitott.
– Márk? – hőkölt hátra. – Mit keresel itt?
– Ismerjük egymást? – nézett rá hűvösen a férfi. Már nem az a ragyogó Júlia állt előtte, aki valaha büszkén uralta a szívét. Meghajlott háttal, rágott körmökkel inkább szánalmat keltett.
– Elnézést… Eszter itt lakik? Hozzá jöttem.
– Ki az? – rontott ki Balázs és Ildikó egyszerre.
– A lányhoz jött – felelte Júlia.
– Még egy élősködő! – sipítozta Ildikó. – Balázs, zavard el őket! Mindkettőt!
A botjával a falat verte, fiát lökdösve az ajtó felé.
Júlia berohant a szobába, felkapta a félig nyitott bőröndöt, belegyömöszölte a maradék ruhákat, és az előszobába húzta Esztert.
– Gyorsan, cipőt! A kabátot se felejtsd! – súgta.
Eszter értetlenül pillantott Márkra, de engedelmeskedett. Balázs már a folyosón tántorgott feléjük.
– Már mennek is! – emelte fel a hangját Júlia. – Viszontlátásra, Eszter! Add át üdvözletemet anyádnak!
– Isten vele, Júlia néni! – suttogta a lány, és Márk mögé húzódva kilépett a lépcsőházba.
Márk félmosollyal intett Balázs felé, majd Júliára nézett.
– Első osztályú választás – súgta halkan. – Pont, amilyet kértél.
Júlia ajka megremegett, mintha válaszolni akarna, de az ajtó már becsapódott, elvágva minden lehetőséget.
– Miért jöttél értem? – kérdezte Eszter halkan a buszmegállóban.
– Nem láttam a nevedet a listán. Megijedtem – felelte Márk.
– Te ott voltál az egyetemen?
– Hát persze. Fontos vagy nekem.
– És most hová megyünk? – sandított rá bizonytalanul.
– Ne aggódj. Ma nálam alszol, én átmegyek egy baráthoz. Reggel hazakísérlek, anyukádhoz.
Eszter mélyet sóhajtott.
A kihalt utcákon zötykölődő buszon mindent elmesélt: a megaláztatásokat, a pénzt, a sikertelen felvételit. Márk csendben hallgatta, időnként letörölte a könnyeit.
Valahol mélyen elégtételt keresett magában. A sors különös módon visszaadta Júliának mindazt, amit egykor ő érzett mellette – egy házasságot, amely inkább bilincs volt, mint menedék.
Ám diadal helyett csak ürességet talált a szívében.
És sajnálatot.