A szavai után Márk hátrált egy lépést, mintha arcul ütötték volna. A tekintetében még ott vibrált a gúny, amikor ő már kifordult az iskola kapuján, és lendületesen elindult az utcán. Nekiment az embereknek, vállakat taszított félre, valaki utána is kiáltott:
– Hé! Nézz már a lábad elé!
De a fülében csak egyetlen kifejezés visszhangzott, makacsul, kegyetlenül: „másodosztályú… másodosztályú…”
Aznap este egy szűk mellékutcában keveredett verekedésbe. Néhány srác cigarettát kért tőle, ő pedig indulatosan reagált, mintha ők is ugyanazt a bélyeget sütötték volna rá. A dulakodás zajára az egyik közeli ház lakói kihívták a rendőrséget, majd a mentőket is.
A karja eltört. Hosszú hetekig gipszben járt, és a csont nehezen forrt össze, mintha a teste is vonakodna attól, hogy visszatérjen ahhoz az élethez, amelyben a hegedű hangja jelentette számára a boldogságot. A hangszer végül a tokjában maradt. Márk nem nyúlt hozzá többé.
Egy ismerőse beajánlotta egy gépjárművezetői tanfolyamra.
– Ugyan, ne rágódj ezen! – legyintettek a barátai. – Sofőrként mindig lesz munkád, kenyered. Mit ér az a hegedű? Csak cincogás, semmi haszna!
Márk bólintott, de maga előtt újra és újra látta a nő arcát: szép volt és fölényes, ajkán azzal a halvány, lekezelő mosollyal.
Évekkel később egy esős délután a busz volánja mögött ült, amikor az utolsó pillanatban valaki az ajtóhoz rohant. A jármű már gurult, de az asszony integetett, kopogott az üvegen, kezében tortás dobozt szorongatott, kabátja átázott, frufruja a homlokára tapadt.
Márk felismerte.
Egy pillanatra átfutott rajta a gondolat, hogy továbbhajt. Ott hagyni őt az esőben, hadd ázzon bőrig a gondosan megválasztott ruhájában. De ez gyerekes bosszú lett volna. Az asszony nem ismerte fel a sofőrt; türelmetlenül az ajtóra nézett, mintha az tartozna neki engedelmességgel.
Márk kinyitotta.
A nő felszállt, gyors léptekkel a busz közepe felé sietett, és leült az egyik ablak melletti helyre. Behunyta a szemét, mintha kizárná a külvilágot.
– A jegyeket, bérleteket kérem előkészíteni! – szólt bele komoran a mikrofonba. – Hölgyem, a menetjegyét!
Az asszony zavartan kotorászott a táskájában, végül előhúzott egy jegyet, és felmutatta. Ahogy a papírlapot tartotta, az ujján megcsillant a karikagyűrű.
Márk elfordította a tekintetét.
Nem találkoztak többé.
…
Egy másik reggelen Márk jóval az útitársai előtt ébredt a vonat kupéjában. Óvatosan leereszkedett a felső ágyról, hogy ne zavarjon senkit, és már indult volna a folyosó felé, amikor észrevett egy gondosan összehajtogatott papírlapot a padlón.
Felvette. Egy kockás füzetből kitépett darab volt, rajta kézzel írt cím:
„Azovi utca 33., 56-os lakás.”
– Eszter… Eszter! – hajolt oda a szemközti fekvőhelyen szunnyadó lányhoz, és finoman megrázta a vállát.
– Mi történt? Megérkeztünk? – riadt fel a lány.
– Dehogy, még nem. Csak… ez a tiéd? A földön találtam.
Eszter gyors mozdulattal kivette a kezéből a cetlit, és a zsebébe csúsztatta.
– Igen. Köszönöm. Biztosan kiesett éjjel.
– Hozzak teát? – kérdezte Márk.
– Ha lehet… két kockacukorral.
– Természetesen – mosolyodott el halványan, és kiment.
A pályaudvaron végül alig tudtak elköszönni egymástól. A tömeg elsodorta őket, egyiküket a peron oszlopához préselte, a másikat a kijárat felé lökte. Az élet, amely addig egy kupéba zárta őket, egy pillanat alatt szétválasztotta útjaikat. Mégis, emlékeikben megmaradt az a néhány óra: a nevetgélés, a csilingelő teáspoharak az asztalkán, a vonatablakon túl elsuhanó mezők és düledező, elhagyatott házak látványa.
…
Eszter az 56-os lakás ajtaja előtt állt, és percekig csak nézte a csengőt. Az édesanyja azt mondta, Júlia néni várni fogja, előre szóltak neki. Mégis kényelmetlenül érezte magát – idegenekhez költözni sosem egyszerű.
A háta mögött hirtelen megszólalt valaki:
– Te lennél Eszter?
Egy testes asszony lépett ki a liftből, két szatyorral a kezében, és tetőtől talpig végigmérte.
– Igen – felelte halkan.
– Akkor állj arrébb, kinyitom. És vedd át a csomagokat. Júlia már megint sehol.
Eszter értetlenül nézett a szatyrokra, majd az asszony arcára, amelyen nyoma sem volt örömnek. A lift ajtaja közben becsukódott, és visszasiklott a földszintre.
Az asszony már a zárban matatott.
– A fene vigye… ja, megvan! – A keskeny előszobát gyenge villanykörte világította meg, amely csupaszon lógott a mennyezetről. – Pakold be az élelmiszert a hűtőbe. Van nálad pénz? Adott az apád?
Eszter bizonytalanul bólintott.
– Azt majd nekem adod oda, világos? – mondta az asszony, miközben lihegve levette a cipőjét, és a fürdő felé indult.
– De az a pénz az én… – kezdte volna a lány.
– Ha nem tetszik, vissza is fordulhatsz! – csattant fel. – Tele van a város hozzád hasonlókkal. Itt nem ingyen szállás működik!
Eszter elhallgatott.
Két órával később halkan nyílt az ajtó. Júlia lépett be, lábujjhegyen osont a konyhába.
– Te vagy Eszter? – kérdezte félénken.
– Igen. Most érkeztem.
– Aha… – Júlia elővett a hűtőből egy fazék levest, és anélkül, hogy megmelegítette volna, kanalazni kezdte.
– Várj, legalább felteszem a tűzhelyre! – ajánlotta Eszter.
– Hagyd csak – legyintett a nő.
Ekkor megjelent az ajtóban az előbbi asszony.
– Mit művelsz? Neked főztem? Az Balázsnak készült! – förmedt rá, majd egy konyharuhával rácsapott Júlia vállára. – Ki a konyhából! Nem volt elég az ebéd?
Eszter döbbenten figyelte a jelenetet, és nem értette, hogyan rajonghatott az édesanyja ezért a családért.
Este, amikor Balázs is hazaért, az asszony mindenkit a nappaliba rendelt. Eszter csomagjából kivette a „megélhetésre” kapott pénzt, gondosan megszámolta, majd szétosztotta a bankjegyeket a családtagok között.
– Holnapra ebédre, meg egy kis kényeztetésre – jegyezte meg elégedetten.
Eszter ajka remegett.
– De hiszen ez az én pénzem… – kezdte volna.