Eszter tétován a kabátzsebéhez nyúlt. Ujjai kitapintották az aprólékosan összehajtogatott borítékot – az apja félretett pénze volt benne, „kezdetnek”, ahogy búcsúzáskor mondta.
– Na látja, akkor nincs mitől tartania. Pénz van, talpra fog állni! – bólintott magabiztosan a fiú.
A lány gyorsan visszahúzta a kezét, ölébe ejtette, és inkább az ablak felé fordult. Úgy tett, mintha teljesen lekötnék a táj fölé magasodó villanypóznák és a közöttük lustán megereszkedő vezetékek, amelyek végtelen vonalakként kísérték a robogó szerelvényt.
Közben az idegen elővette a csomagját. Konzervdobozt pattintott fel, kenyeret szeletelt, a paradicsom leve rózsás foltokat hagyott a vasúti abroszon. A retkek hegyes végei szétálltak, amikor egy papírszalvétára kerültek.
– Kóstolja meg! Egyébként Márk vagyok – emelte meg sapkáját játékos mozdulattal, majd az asztal felé intett. – Ne kéresse magát, egyedül úgysem bírok el ennyivel.
– Köszönöm, de most nem vagyok éhes – vont vállat Eszter, és elfordította a fejét.
– Ahogy gondolja – harapott bele élvezettel a még virágmaradványos uborkába, majd villájával halat emelt ki a konzervből.
Néhány falat után újra megszólalt:
– Tanulni megy?
– Tessék?
– A fővárosba. Tanulni?
– Igen. Felvételizem. És maga?
– Én? Ugyan! Dolgozni megyek. Már kitanultam a szakmát.
– Értem.
– Fél?
– Magától?
– Ugyan már! A vizsgáktól.
– Egy kicsit. De sokat készültem.
– Akkor pláne egyen! Kell az erő – intett ismét hívogatóan.
Eszter előbb csak udvariasságból csípett egy falatot, aztán lassan felengedett, és csatlakozott a szerény vacsorához.
– Van hol megszállnia a városban? – kérdezte Márk. – Mosni, rendbe szedni a ruháit?
– Igen. Rokonokhoz megyek. Anyukám unokatestvéréhez és a férjéhez. Velük él a nagymama is.
– Az jó. A család azért biztos pont – sóhajtott a fiú.
Eszter most már bátrabban nézett rá.
– És maga pontosan mit dolgozik?
– Sofőr vagyok. A városi busztársaságnál.
– Ó… – csúszott ki a lány száján halvány csalódottsággal.
Márk elmosolyodott.
– Professzorra számított?
– Nem, csak… – kapkodta a szavakat Eszter. – Ez is szép hivatás. Az ilyen munka mindenhol megélhetést ad.
A fiú vállrándítása alig észrevehető volt.
– Igen. Megélhetést ad… mindenütt – ismételte halkan.
Ezután hosszú ideig nem szóltak egymáshoz. Márk az ablakon túl sötétedő tájat figyelte, kezében morzsolgatva egy darabka kenyeret. Eszter is kifelé nézett, de gondolatai már messze jártak.
Milyen lehet Júlia néni? Vajon szívesen fogadja majd? És mi vár rá a felvételi után?
A következő állomáson, már teljes sötétségben, két új utas lépett be a fülkébe: egy idős asszony és egy határozott tartású fiatalember, feltehetően a fia.
– Elnézést, uram, ez az én helyem – fordult a fiatalember Márkhoz. – A magáé a felső ágy.
– Persze, máris – ugrott fel készségesen Márk, és egy gyors kacsintást küldött Eszter felé, mielőtt felmászott volna.
– És kisasszony? – fordult most a férfi Eszterhez. – Önnek is fent van a helye. Ez itt az enyém.
– Nem cserélhetnének? – szólt közbe az idős asszony. – Ugyan, miért küldi fel a lányt?
– Tudom, mit csinálok – mordult rá ingerülten a fia, miközben a csomagjaikat tuszkolta be az ülés alá, bosszankodva a túl sok holmi miatt.
Eszter ügyesen felkapaszkodott a felső fekhelyre, és végignyúlt a kemény matracon. Messze volt ez az otthoni ágy puhaságától, ahonnan minden reggel az almafa ága köszönt rá az ablakon át. Gyerekkora minden reggele ott kezdődött; annyiszor nézte azt az ágat, hogy csukott szemmel is látta maga előtt minden levelét, minden kanyarulatát.
A kerekek egyenletes kattogása lassan altatóvá szelídült. A lány szempillái elnehezültek, és hamarosan álomba merült.
Lent is elcsendesedtek az utasok, bár Márk még sokáig forgolódott. Félálomban egyszer csak újra a zeneiskola koncerttermében találta magát. Verseny volt aznap – „Az év ifjú tehetsége” –, és ez jelenthette volna számára az áttörést, az esélyt, hogy maga mögött hagyja mindazokat, akik a kulisszák mögött türelmetlenül várakoztak.
Képzeletben felemelte a hegedűt, intett a zongorakísérőnek, és megszólalt a dallam.
A közönség lélegzet-visszafojtva hallgatta. A húrok rezdülése tiszta, csillogó hangokat szült, a terem levegője szinte vibrált a zene varázsától.
Miközben játszott, emlékek villantak fel benne az iskolában töltött évekről. Arról, hányszor akarta feladni. És arról a nőről, aki miatt mégis maradt. Idősebb volt nála, csupán kísérőként érkezett a konzervatóriumba valahonnan vidékről.
Márk rajongva figyelte a kezét, ahogy végigsuhant a zongora billentyűin. Az arca mindig kissé szomorkás volt, mintha máshol járna.
A nő hamar észrevette a fiú érdeklődését. Talán megijedt tőle, mert nem sokkal később másik együtteshez szerződött. Márk azonban estéről estére ott várta az épület előtt, kísérte egy darabon, tisztes távolból. Végül a nő megszólította.
Álmában Márk felsóhajtott, homloka ráncba szaladt.
Akkor kinevette. Gyereknek nevezte.
– Előbb tanulj meg igazán játszani, aztán ábrándozz randevúkról – mondta gúnyos mosollyal. – Ne tapadj rám, és ne tedd magad nevetségessé.
Azóta évek teltek el. A sértettség éle tompult, de nem tűnt el; mélyen elrejtve lapult a szívében, és csak a megfelelő pillanatra várt.
A verseny napján újra meglátta a nőt. A harmadik sorban ült, és halvány, fölényes mosollyal figyelte. Felismerte – ebben Márk biztos volt.
Nem játszott hibátlanul, de tisztességgel helytállt. Végül a második helyet szerezte meg.
Később, amikor a résztvevők a büfé felé özönlöttek, a nő odalépett hozzá, és könnyedén megérintette a vállát.
– Egész ügyes lettél – mondta. – Még egy kis erőfeszítés, és akár lehetett volna is köztünk valami… de nem most.