Esztert nem szívesen küldték fel a rokonokhoz, mégis belátták, hogy más megoldás nincs.
A tizennyolc éves lány most először indult útnak egyedül a fővárosba. Nem kísérte sem a mindent túlaggódó nagymama, sem az örökké sürgő-forgó, nyugtalan édesanyja, sem a hallgatag, szigorúnak tűnő apja. Addig kellett a fővárosban maradnia, amíg kiderül, felveszik-e az egyetemre. Addig pedig olyan embereknél lakik majd, akiket életében nem látott: anyja unokatestvérénél, Júliánál, annak férjénél, Balázsnál, valamint Balázs édesanyjánál, Ildikónál.
– Rendes emberek, hidd el – ismételgette Réka, miközben segített összehajtogatni a ruhákat. – Csak te nem ismered őket, hiszen még a születésed előtt elköltöztek. Összetartó család, jólelkűek.
A felvételi vizsgák egy hét múlva kezdődtek. Eszter összeszedte szerény holmiját, a könyveket, amelyeket az apja hozott be a munkahelyéről, erős madzaggal átkötötte, majd elindult az állomásra. A nagymama sóhajtozott, kendője csücskébe temette az arcát. Az édesanyja újra és újra biztosgatta, hogy minden rendben lesz, remegő kézzel ölelte magához, és csókokat nyomott a déli nap barnította arcára. Az apja köhintett egyet a markába, és úgy tett, mintha csupán pár napos kiruccanásról lenne szó, mintha a lánya hamarosan visszatérne, és minden folytatódna a megszokott kerékvágásban.
Talán legbelül abban is reménykedett, hogy Esztert most még nem veszik fel. Túlságosan szerette őt. A lány volt az egyetlen, aki megértette különös hóbortjait: a papírból hajtogatott léghajókat, amelyeket titokban a háztetőről eregettek, amíg a házmester szunyókált; a nyári erdei sétákat, amikor nagyító lapult a táska alján; a parkban csipegetett fekete gyümölcsöktől elszíneződött ajkakat; a téli hempergést a hóban, amikor a hideg belecsúszott a csizmába, majd makacsul kapaszkodott a gyapjúzokniba.
Eszter megígérte, hogy írni fog, telefonál, és minden szünetben hazalátogat. Az apja azonban jól tudta, milyen könnyen beszippantja az embert a nagyváros forgataga, hogyan szövi köré láthatatlan hálóját, míg a múlt lassan elhalványul.
Júlia és Réka sosem voltak elválaszthatatlan barátnők, mégis erősen tartották a rokoni kapcsolatot. Időnként felhívták egymást, ünnepekkor képeslapot küldtek, de látogatásokra ritkán került sor.
Amikor Eszter – apja nyomdokain haladva – elhatározta, hogy mérnök lesz, hirtelen felélénkült a család. Telefonhívások, tanácsok, ajánlások követték egymást. A szomszédok, apja munkatársai, a nagymama, az édesanya és maga az apa is vitatkoztak, kibékültek, majd újra összeszólalkoztak, miközben Eszter jövőjéről döntöttek. A lány pedig, amíg ők tanakodtak, egyszerűen beadta a jelentkezését az egyetemre.
– Akkor én felszállok – mondta végül a peronon, kezébe véve a bőröndöt.
– Eszterkém… – Réka hangja elcsuklott, de a lány gyors puszit adott neki, megölelte apját és nagymamáját.
– Ne sírj, anya! Írok majd, és minden rendben lesz!
A vonat lassan megmozdult, a kerekek ütemesen zakatoltak. „Kattog-kattog – mi vár rád? Kattog-kattog – minden előtted van!” Szívében izgatott öröm vibrált, mintha valami ünnepi, emelkedett esemény küszöbén állna.
Elképzelte, ahogy színházba jár, moziba ül be, parkokban sétál új barátnőivel, magabiztosan lépked magas sarkú cipőben. Látta magát egy kávézóban, ahol egy fiú fagylalttal és krémes süteménnyel kínálja.
– Elnézést, kisasszony! – szólalt meg hirtelen valaki a füle mellett.
– Igen? – kapta fel a fejét.
A kupé ajtajában egy férfi állt. Arcát sapka árnyékolta be, vállát durva anyagú dzseki feszítette.
– Nem tenné arrébb a bőröndjét?
– Miért?
– Nos… talán azért, mert csöpög belőle valami – felelte, majd leült mellé, és elgondolkodva végigsimított az állán.
– Csöpög? Ugyan mit beszél?! – Eszter felugrott, beverte a fejét a felső fekvőhelybe, és fájdalmasan felszisszent.
A csat résein át vékony sugárban szivárgott ki a lekvár.
– Jaj, ne! – kapta fel a bőröndöt, és a földre tette. – Milyen ügyetlen vagyok!
Az idegen közelebb hajolt, beleszimatolt a levegőbe.
– Eper?
– Igen! A nagymamám csomagolta, figyelmeztetett is, hogy a tető nem zár rendesen. Hát tessék…
Kinyitotta a bőröndöt. A ruhák úszni kezdtek az illatos, piros lekvárban, amelyben fekete magok csillogtak. Az üveg, mintha szégyellné magát, oldalra dőlt, és bebújt egy kötött pulóver alá.
– Kár érte… – csettintett a férfi. – Igazi kincs veszik így kárba.
Eszter ekkor alaposabban megnézte útitársát. Fiatal volt, szemében játékos fény csillant, arcán friss borosta derengett. Egyelőre ketten voltak a fülkében; a többi utas csak néhány megálló múlva száll fel.
– Nem számít. Elnézést a kellemetlenségért – húzta ki magát kissé sértődötten.
– Miért néz rám ilyen haragosan? Mintha én törtem volna össze az üveget!
– Nem nézek sehogy.
– Akár meg is köszönhetné.
– Mit?
– Hát… mindegy. Semmit. Engedjen el a helyemre.
Vállával finoman arrébb tolta a lányt, és az asztalkára tette az ennivalóval teli csomagját.
Eszter sietve visszacsukta a bőröndöt. Gondolatai összevissza cikáztak.
– Tönkrement minden ruhám… Mi lesz, ha nem jönnek ki a foltok? – gyűrögette idegesen az ujjait.
– Ugyan, ne aggódjon! A fővárosba tart, ott bármit megvehet. A szülei adtak magának pénzt az induláshoz? – kérdezte a férfi, és fürkésző pillantást vetett rá.
Eszter megtorpant a válasszal, és egy pillanatra elhallgatott, miközben a zakatoló vonat egyre távolabb vitte otthonától.