Valóban, minden egyes szögről tudtam.
Nem időztek sokáig. Nem hangzott el búcsú, sem mentegetőzés. Ildikó még csak meg sem próbált erőt gyűjteni egy utolsó megjegyzéshez — felkapta a retiküljét, és úgy sietett ki, mintha üldözné valami láthatatlan fenyegetés.
Amikor végre csend telepedett a házra, visszaereszkedtem a fotelbe. A vitrinből elővettem egy régi fényképet. Apám áll rajta, a vállán a kis Leventével. Mindketten nevetnek, önfeledten, tisztán.
— Bocsáss meg, apa, hogy nem hittem neked elsőre — suttogtam a képnek. — Most már értem. Nem a vagyon volt az örökség. Hanem az a pajzs, amit körém vontál.
Másnap üzenet érkezett Márktól. „Beszélhetnénk? Talán még helyrehozhatnánk mindent. Szeretlek.”
Nem reagáltam.
Egy héttel később virágcsokorral állt a kapuban. A biztonsági szolgálat kísérte el.
Egy hónap múlva Ildikó hívott. Sírt. A hangja remegett.
— Bocsáss meg, Réka! Nem tudtam… Azt hittem, csak kényeztet téged!
— Tudták mind a ketten — feleltem higgadtan. — Csak kényelmesebb volt gyengének látni engem.
És megszakítottam a vonalat.
Ma Levente velem él. Jó iskolába jár, lelkes, kíváncsi, tele tervekkel. Minden reggel ad egy puszit az arcomra, és azt mondja: „Anya, te vagy a legjobb.” A mosolya az apjáé — ugyanaz a derűs ív az ajkán —, de a tekintete az enyém. Határozott és rendíthetetlen.
A vállalkozás virágzik. Új csapatot építettem, hozzáértő, tisztességes emberekkel. Azokat, akiket Márk ültetett be a cégbe, már rég lecseréltem. A profit egy részét minden hónapban Levente számlájára utalom, pontosan úgy, ahogyan apám meghagyta.
Néha, amikor este elcsendesedik a ház, elfog egy különös érzés: mintha figyelne minket valahonnan fentről. És elégedetten mosolyogna.
Mert tudta, hogy az igazság előbb-utóbb felszínre kerül.
És azok, akik elárultak, végül elnémulnak.
Különösen akkor, amikor megérkezik egy üzenet apától:
„Kislányom, merre vagy? Ki főz ma vacsorát?”
„Az én pénzemből a húgod egy fillért sem kap.”