— Ez nem igaz! — csattant fel Márk. — Én csak azt szeretném, ha béke lenne a családban.
— Az én rovásomra? Az én megalázásom árán? — nézett rá Eszter higgadtan. — Köszönöm, ebből nem kérek.
Márk még próbált menteni a menthetőn. Azt magyarázta, hogy Hajnalka csak hirtelen felindulásból beszélt így, nem gondolta komolyan, és különben is, Eszter ne vegye ennyire a szívére. Megígérte, hogy hasonló jelenet többé nem fordul elő. De Eszterben már ott volt az a felismerés, amelyet nem lehetett visszacsinálni: amikor igazán szüksége lett volna társra, egyedül maradt.
— Márk, ezt a vitát lezártam magamban — mondta csendesen. — A döntés megszületett.
A következő hetek szinte egybefolytak. Nappal dolgozott, délutánonként pedig a nagymamája lakására ment, ahol figyelte a mesterek munkáját, egyeztetett, anyagokat rendelt, számlákat fizetett. Minden az ő vállát nyomta. Márk látványosan háttérbe húzódott; ahogy fogalmazott, nem akar beleavatkozni. Ez a távolságtartás beszédesebb volt minden kimondott szónál.
Egy este, amikor fáradtan ért haza, a postaládában egy névtelen boríték várta. Belül egy rövid üzenet állt: „Azt hiszed, te vagy a legokosabb? Majd meglátjuk, mit csinálsz, ha egyedül maradsz. Önző vagy.” A kézírás ismeretlen volt, de Eszternek nem kellett sokáig töprengenie, kitől eredhet.
Másnap Lillától kezdtek érkezni az üzenetek. Eleinte csak szemrehányó sorok, később egyre bántóbb megjegyzések és lelkiismeret-furdalást keltő vádak:
„Egy lakás fontosabb neked, mint a család?”
„Mindig csak magaddal törődtél, most végre mindenki látja!”
„Anya miattad sír nap mint nap!”
Eszter nem reagált. Úgy döntött, a hallgatás lesz a válasza. Nem kívánt magyarázkodni azoknak, akik eleve ítélkeztek felette.
A felújítás közben látványosan haladt. A régi parkettát felszedték, új burkolat került a helyére, a falakat kijavították és frissen festették, a vízvezeték-rendszert teljesen kicserélték, korszerű fürdőszobai berendezések kerültek be. Eszter gondosan választotta ki a tapétát, a csempét és a lámpákat — tartós, minőségi darabokat, amelyek hosszú éveken át megállják a helyüket. Bár minden szabad percét lekötötte a szervezés, mégsem érezte tehernek. Ez az ő projektje volt, az ő felelőssége.
Egy délután Nóra hívta fel.
— Kislányom, nem ugranál át a nagymamához? Kérdezi, mikor lát.
— Ma este megyek is — felelte Eszter.
Anna Stepanovna szemmel láthatóan jobb állapotban volt, mint korábban. Arcába visszatért a szín, tekintete élénkebben csillogott. A törődés megtette a hatását.
— Na, hogy áll az én kis otthonom? — érdeklődött, amikor Eszter leült mellé.
— Teljesen megújul, mama. Olyan lesz, mintha új építésű lenne.
— Büszke vagyok rád — simította meg a kezét az idős asszony. — És Márk segít?
Eszter egy pillanatra elhallgatott. Nem akarta aggodalommal terhelni.
— Sok a munkája — felelte kitérően.
A nagymama nem faggatta tovább, de a tekintete elárulta, hogy többet is sejt.
— Egyet jegyezz meg — mondta halkan. — A saját eszed után menj. Ne engedd, hogy más döntsön helyetted.
Eszter magához ölelte, és érezte, hogy elszorul a torka.
Amikor minden elkészült, hirdetést adott fel a lakás kiadására. Nem kínálta áron alul, de reális összeget kért, pontos feltételekkel. Néhány napon belül jelentkezett egy fiatal, dolgozó pár. Nem volt gyermekük, háziállatuk sem. Megbízhatónak tűntek.
A szerződés aláírásakor, amikor átadta a kulcsokat, Eszter először tapasztalta meg, milyen érzés saját, önálló bevételhez jutni. Nem volt hatalmas összeg, de rendszeres és biztos. És ami a legfontosabb: senki jóváhagyásától nem függött.
Amikor hazaért, Márk épp bőröndbe pakolt.
— Elutazol? — kérdezte Eszter, bár a válasz szinte nyilvánvaló volt.
— Egy időre anyámhoz költözöm — kerülte a tekintetét Márk. — Kell egy kis szünet.
— Értem — felelte Eszter meglepően nyugodtan.
— Nem végleg — tette hozzá gyorsan. — Anyának most nehéz, szüksége van rám.
Eszter csak bólintott. Amikor az ajtó becsukódott mögötte, nem a fájdalom, hanem a megkönnyebbülés érzése töltötte el. Nem kellett többé úgy tennie, mintha minden rendben volna.
Napok, majd hetek teltek el. Márk ritkán jelentkezett, olyankor is inkább udvarias érdeklődés volt a hangjában. A visszatérését ígérte, de nem sietett. A lakásban közben csend lett. Eszter észrevette, mennyivel nyugodtabb így az élete, hogy nem kell állandóan magyaráznia a döntéseit.
Egy este mégis megjelent. Virágcsokorral és egy üveg borral állt az ajtóban. A konyhában leült, ujjai idegesen kopogtak az asztalon.
— Sok mindent átgondoltam — kezdte. — Hibáztunk. Mindketten. Nem próbálhatnánk meg újra? Felejtsük el ezt az egész lakásügyet, anyám kifakadását… Hiszen szeretjük egymást.
Eszter hosszan nézte. Látta benne azt a férfit, aki nem állt mellé, amikor szükség lett volna rá. Akit az anyja véleménye könnyen befolyásolt. Aki inkább elment, amikor nehéz lett.
— Márk — szólalt meg halkan — hálás vagyok a közös éveinkért. De ami elveszett, azt nem lehet egyszerűen visszahozni. Tisztelet nélkül nincs igazi közelség.
— Akkor elhagysz? — kérdezte döbbenten.
— Nem most hagylak el — rázta meg a fejét. — Ez már korábban megtörtént. Csak kimondom azt, ami régóta így van.
Amikor ismét becsukódott mögötte az ajtó, Eszter az ablakhoz lépett. A sötét utcát figyelte. Valahol a város másik pontján a felújított lakásban már új élet zajlott. A falak, amelyeket ő választott, most mások mindennapjait vették körül. A döntése helyes volt — átgondolt és bátor.
Egyedül maradt, de nem érezte magát magányosnak. Nem nehezedett rá sem félelem, sem bűntudat. Csak tiszta bizonyosság és az a fajta szabadság, amely akkor születik meg, amikor az ember végre a saját útját választja — bárki elvárásaival szemben.