Emese gondosan felhúzta a cipzárt a karcsúsított, mélyzafír színű ruháján, amelyet kifejezetten az ünnepi alkalomra vásárolt. Hosszasan válogatott, mert kifogástalanul akart megjelenni férje édesanyjának, Zsuzsannának a hetvenedik születésnapján. Most azonban, ahogy a tükörbe nézett, nem egy ragyogó ünnepeltet látott viszont, hanem egy kimerült asszonyt, akinek tekintete elvesztette fényét. A szeme alatti árkokat hiába próbálta eltüntetni drága korrektorral – a hetek óta tartó álmatlanság és a gyötrő gondolatok nyomot hagytak rajta.
Az elmúlt fél évben az élete sűrű, nyomasztó bizonytalansággá változott. Az egész apróságokkal indult. Balázs egyik napról a másikra jelszót tett a telefonjára, amelyet korábban bárhol otthagyott a lakásban. Egyre gyakrabban „túlórázott”, és csak jóval éjfél után érkezett haza, arcán távoli, idegen kifejezéssel. A zakóján időnként édeskés, ismeretlen parfüm illata maradt. A bankszámlakivonaton különös tételek jelentek meg: vacsorák olyan éttermekben, ahol sosem jártak együtt, és vásárlások fehérnemű-üzletekben. Amikor Emese egyszer óvatosan rákérdezett, Balázs ingerülten reagált. Kicsinyességgel és túlzott gyanakvással vádolta. Olyan magabiztosan beszélt „üzleti partnereknek szánt ajándékokról”, hogy a nő majdnem elhitte. Majdnem.
Hallgatott. Húsz év házasság megtanította arra, hogy a veszekedések ritkán hoznak valódi változást. Nem akarta szétzilálni a családot, és félt attól is, hogy fájdalmat okoz a húszéves fiuknak, Márknak, aki bár már külön élt, továbbra is szoros kapcsolatban maradt velük. Emese kapaszkodott a reménybe, hogy mindez csupán átmeneti megingás, egy válság, amely idővel elmúlik. Ám ezen a napon, a „Vaskezű úrnőként” emlegetett Zsuzsanna jubileumán, szinte lehetetlen volt kordában tartania a félelmeit.
Balázs dúdolgatva lépett be a szobába. Drága nyakkendőjének csomóját igazgatta, arcán szokatlan, erőltetett derű ült.
— Ó, milyen elbűvölő vagy ma este… — kezdte.
