— …lakásán vagyok — fejezte be Eszter higgadtan. — Szeretném felmérni, mennyi munka lenne a felújítással.
A vonal túlsó végén néhány másodpercig csönd maradt.
— Rendben — mondta végül Márk, de érezhető volt a feszültség a hangjában. — Figyelj… anya tovább akar beszélni Lillával. Most itt van nálunk. Nem jönnél vissza?
Eszter lehunyta a szemét. Hajnalka hajthatatlansága kezdett terhére lenni.
— Márk, már elmondtam, mit gondolok erről.
— Kérlek — puhult meg a férfi hangja. — Nem tágít, amíg nem tisztázzátok.
Eszter tudta, hogy ebből nem lesz nyugalmas este, mégis hazament. Amikor belépett a lakásba, azonnal megérezte a levegőben vibráló indulatot. Hajnalka arca kipirult, tekintete éles volt, mint a penge.
— Végre megérkeztél! — csattant fel, amint Eszter levette a kabátját. — Két órája várunk rád!
— Jó estét — felelte Eszter kimérten, és besétált a nappaliba.
Hajnalka azonnal közelebb lépett hozzá.
— Dűlőre kell jutnunk a lakás ügyében. A legkorrektebb az lenne, ha Lilláé lenne.
— Úgy gondolom, ez az én döntésem — válaszolta Eszter nyugodtan. — És már jeleztem, hogy inkább kiadnám bérbe.
— Hogy lehetsz ilyen önző? — tárta szét a karját Hajnalka. — A férjed húgának nincs saját otthona, te pedig idegeneknek adnád!
— A biztos anyagi háttérre gondolok — magyarázta Eszter. — Egy plusz bevétel mindkettőnknek jól jöhet.
— Bevétel? — emelte fel a hangját Hajnalka. — Aprópénz! Közben a lányom albérletről albérletre jár!
— Anya, talán ne így… — próbálta csillapítani a helyzetet Márk, de az anyja egyetlen kézmozdulattal elhallgattatta.
— Most nem hallgatok tovább! — fordult a fiához. — Ez a te felelősséged is! Mondd meg a feleségednek, hogy Lilla a testvéred! A véred! És ő kicsoda? Egy asszony, aki még ennyit sem hajlandó megtenni a családodért!
Márk lesütötte a szemét. Lilla a kanapé sarkában ült, és sértett ártatlansággal figyelte a jelenetet.
Eszter mély levegőt vett.
— Hajnalka, értem, hogy segíteni szeretne a lányának. De ez a lakás a nagymamámé volt, és idővel az én tulajdonom lesz. Jogom van úgy dönteni róla, ahogy jónak látom.
— Tehát nem számít neked a férjed családja? — szűkült össze Hajnalka tekintete. — Lilla sorsa hidegen hagy?
— A saját érdekeimet védem — felelte Eszter halkan. — Ahogy ön is a gyermekéét.
— Vagy Lilláé lesz a lakás, vagy nincs helyed ebben a családban! — csapott a levegőbe Hajnalka.
A szobára dermedt csend telepedett. Lilla megmerevedett, Márk arca elsápadt. Eszterben ekkor valami végérvényesen elszakadt. Mintha egy addig feszülő, láthatatlan szál pattant volna el.
— Tudja — szólalt meg meglepően nyugodt hangon — ebben az országban senkit nem lehet arra kényszeríteni, hogy lemondjon a tulajdonáról. Még a rokonság kedvéért sem. Főleg nem ultimátummal.
— Ez nem ultimátum! — háborodott fel Hajnalka. — Egyszerűen választás elé állítalak. Vagy a család mellé állsz, vagy nem.
— Elég, anya — szólt közbe végre Márk. — Próbáljuk meg higgadtan megbeszélni.
— Mit kell ezen megbeszélni? — csattant fel újra Hajnalka. — A válasz egyszerű. Döntsön!
Eszter a férjére nézett. Támogatást keresett a tekintetében, de csak bizonytalanságot talált. Márk nem állt mellé, de nem is mondott ellent az anyjának. És ez többet mondott minden szónál.
— Rendben — mondta végül Eszter, és az ajtó felé indult. — Meghozom a döntést. De most levegőre van szükségem.
Nem várta meg a reakciókat. Kilépett az utcára, ahol a kora tavaszi este hűvös fuvallata csapta meg az arcát. Jól esett a hideg, kitisztította a fejét. Céltalanul sétált, miközben gondolatai kavargó örvényként forogtak benne. Egyetlen dologban volt biztos: nem engedi át a nagymama lakását Lillának. Nem rosszindulatból. Nem kapzsiságból. Hanem mert ez az ő felelőssége, az ő öröksége, és tartozik ennyivel a nagymamája emlékének.
Késő este ért haza. Márk a bejáratnál várta.
— Hol voltál? Már kezdtem aggódni.
— Sétáltam egyet — felelte röviden, és elindult a hálószoba felé.
— Anya elment — tette hozzá Márk tétován. — Ne haragudj rá. Tudod, milyen hirtelen természet.
Eszter megállt, és lassan megfordult.
— És te? — kérdezte csendesen. — Szerinted Lillának kellene adnunk a lakást?
Márk habozása árulkodó volt. Nem mondott igent, de a csendje mindent elárult.
— Értem — bólintott Eszter. — Akkor nincs mit halogatni.
Másnap szabadságot vett ki. Reggel egyenesen a nagymama lakásához ment, útközben pedig felhívta Benedeket, azt a mestert, aki korábban a konyhájuk felújítását is végezte.
— Jó reggelt, Benedek. Eszter vagyok. Tavaly nálunk dolgozott, emlékszik?
— Hogyne emlékeznék — nevetett a férfi. — Gond van valamivel?
— Épp ellenkezőleg. Egy új munkáról lenne szó. Meg tudná nézni a nagymamám lakását? Szeretném tudni, milyen felújításra és mekkora költségre számítsak.
— Ha megfelel, akár ma is kimehetek.
— Az tökéletes lenne.
Egy órával később már együtt álltak a régi lakás nappalijában. Benedek alaposan körbejárta a helyiségeket, feljegyzéseket készített, időnként elismerően hümmögött.
— Lesz vele munka — összegezte végül. — Új padló, vezetékcsere, vízcsövek, faljavítás. De semmi megoldhatatlan. A csapatom ráér, akár jövő héten elkezdhetjük.
Eszter nagyot nyelt.
— És nagyjából mennyibe kerülne?
Amikor meghallotta az összeget, érezte, hogy elszorul a gyomra. A megtakarításainak jelentős részét felemésztené. Mégis, furcsa nyugalom töltötte el.
— Rendben — mondta határozottan. — Mikor utaljam az előleget?
Aznap este közölte a döntését Márkkal.
— Megállapodtam a kivitelezővel. Jövő héten elkezdik a felújítást.
— Ennyire sürgős? — hökkent meg Márk. — És erről nem kellett volna beszélnünk?
Eszter ránézett, és a hangja csendes volt, de kemény.
— Mondd, miért kellett volna? Hiszen úgysem mennél szembe az édesanyáddal.