— Majd átgondolom — mondta végül Eszter halkan, de határozott éllel a hangjában.
— Ugyan mit kell ezen mérlegelni? — tárta szét a karját Hajnalka, szemében őszintének tűnő felháborodással. — Ez az ingatlan gyakorlatilag az öledbe hullott. Lilla meg hajt reggeltől estig, még sincs saját otthona. Hol ebben az igazság?
— Anya — lépett közelebb Márk, és finoman az asszony vállára tette a kezét. — Ne erőltessük ezt most. Eszternek igaza van, ezt nem lehet kapkodva eldönteni.
Hajnalka ajka elvékonyodott, de nem folytatta. A levegőben maradt a kimondatlan szemrehányás.
Aznap este korábban ment el, mint szokott, ám a látogatás keserű utóíze ott maradt Eszterben. Nem kezdeményezett vitát a férjével. Úgy érezte, felesleges lenne: számára egyértelmű volt, hogy Márk nem véletlenül „ugrasztotta be” az anyját. Tudta, mi készül, és hagyta, hogy megtörténjen.
Másnap Eszter a nagymamához indult, hogy segítsen összepakolni a maradék holmikat. Nóra néni feltűnően sápadt volt, és néhány doboz után le kellett ülnie pihenni.
— Kicsim, ne haragudj, hogy így alakult — simította meg gyengéden Eszter kezét. — Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer ennyire elfáradok.
— Ugyan, nagyi — ült le mellé Eszter, és átkarolta a vállát. — Anyánál jó kezekben leszel. Én pedig sűrűn jövök, ezt megígérem.
Nóra néni egy pillanatig hallgatott, majd váratlan komolysággal megszólalt:
— A lakást ne add el. Ott van minden emlékem. És a te gyerekkorod is ott maradt a falak között.
— Eszem ágában sincs túladni rajta — felelte Eszter azonnal. — Rendbe hozom, és bérbe adom. Olyanoknak, akik vigyáznak rá.
— Az okos döntés — bólintott az idős asszony. — A pénzt pedig tedd félre. Soha nem tudni, mikor lesz rá szükség.
Eszter magához ölelte, és mélyen beszívta az ismerős levendulás illatot. A nagymamája mindig mellette állt — a válása idején is ő tartotta benne a lelket, amikor minden összeomlani látszott.
Este, amikor hazaért, már az előszobában érezte, hogy nincsenek kettesben. A nappaliban Hajnalka ült, mellette pedig Lilla, aki Esztert meglátva túláradó lelkesedéssel pattant fel.
— Szia! — lépett oda, és puszit nyomott az arcára. — Olyan régen találkoztunk!
— Egy hete volt anyukád születésnapja — jegyezte meg higgadtan Eszter.
— Tényleg? Nekem egy örökkévalóságnak tűnt! — nevetett Lilla, és belekarolt.
Az erőltetett kedvesség szinte csípte Eszter bőrét. Lilla korábban sosem viselkedett vele ennyire közvetlenül.
— Teázunk — szólt közbe Hajnalka. — Gyere, csatlakozz.
Eszter bement a konyhába, érezve a tekintetek súlyát a hátán. Töltött magának egy csészével, majd leült az asztalhoz.
— Márk mesélt a nagymamád lakásáról — kezdte Lilla, miközben a pulóvere ujját gyűrögette. — Ez fantasztikus! Most már két ingatlanod van.
— Ezt még korai így kijelenteni — felelte Eszter nyugodtan.
— Miért lenne az? — csodálkozott Lilla. — A nagyi már elköltözött, nem? Üresen áll a lakás.
— Attól, hogy nincs benne senki, még nem lett automatikusan az enyém — magyarázta Eszter. — A papírok nincsenek elintézve.
— De előbb-utóbb úgyis te öröklöd — vágott közbe Hajnalka. — A lényeg ezen nem változik.
Eszter kortyolt egyet, időt nyerve. Nyilvánvaló volt, hogy nem spontán látogatásról van szó.
— Még nem döntöttem el, mi lesz a sorsa — ismételte meg higgadtan.
— Ugyan már — legyintett Lilla. — Anya azt mondta, hogy akár költözhetek is.
Eszter félrenyelt, és köhögve letette a csészét. Márkra pillantott, de a férfi látványosan a terítő mintáját tanulmányozta.
— Ezt ki döntötte el? — kérdezte lassan.
— Család vagyunk — tette Eszter vállára a kezét Hajnalka, kissé megszorítva. — A családban nem szokás önzőnek lenni. Lillának szüksége van egy lakásra. Neked van egy plusz. Ennyi az egész.
— A nagymamám otthonát nem nevezném feleslegesnek — húzódott el Eszter, finoman lefejtve az ujjakat a válláról. — És amíg él, szóba sem jöhet, hogy bárki örökségként kezelje.
— De te nem költözöl oda! — csattant fel Lilla. — Akkor minek álljon kihasználatlanul?
— Nem mondtam, hogy üresen marad — felelte Eszter. — Vannak terveim vele.
— Mifélék? — kérdezte élesen Hajnalka.
— Felújítom, és bérbe adom. Plusz bevétel lesz belőle.
— És én? — biggyesztette le az ajkát Lilla. — Most is tizenháromezer forintot fizetek egy szobáért. Szinte a teljes fizetésem rámegy!
— Egy kozmetikai üzletben dolgozol adminisztrátorként — nézett rá Eszter. — Annál azért többet keresel.
— Jutalékokkal együtt… de akkor is sok — hebegte Lilla.
— Próbáld megérteni — szólt Hajnalka szinte könyörgő hangsúllyal. — Egy anyának a gyereke boldogsága a legfontosabb.
— Én is azt szeretném, hogy Lilla boldog legyen — válaszolta Eszter. — De ez nem jelenti azt, hogy lemondjak a nagymamám lakásáról.
— Nem lemondani kell — pontosított Hajnalka. — Csak engedd, hogy ott lakjon. Fizetne valamennyit, kevesebbet, mint a piaci ár.
— Átgondolom — zárta rövidre Eszter, majd felállt. — Most viszont dolgoznom kell.
Másnap korábban kilépett az irodából, és a nagymama lakásához ment. Nóra néni már az édesanyjánál volt, a kulcs most először csak Eszter zsebében lapult.
A kis lakás csendje szinte visszhangzott. A bútorok régiek voltak, a tapéta itt-ott felpöndörödött, a parketta minden lépésnél panaszosan nyekkent. Mégis melegség áradt belőle. Eszter leült a kanapéra, és végigsimított a kopott szöveten. Itt töltötte a nyarakat, itt hallgatta a nagymamája történeteit, itt tanulta meg, milyen az igazi otthon.
Megszólalt a telefonja. Márk neve villogott a kijelzőn.
— Hol vagy? — kérdezte a férfi feszült hangon.
— A nagymamám lakásán vagyok — válaszolta Eszter nyugodtan, és körbenézett a szobán, mintha megerősítést keresne saját elhatározásához.