„A menyemnek nincs választása: vagy Lilla kapja meg a lakást, vagy én kilépek ebből a családból!” — harsogta az anyós olyan hangerővel, hogy szinte beleremegett a konyha ablaka.
Eszter a konyhaasztalra terítette a számlákat, és újra nekifutott a havi költségek átnézésének. Villany, víz, közös költség, bevásárlás, bérlet — minden tételnek megvolt a maga helye a jegyzetfüzetében. Régóta fegyelmezetten vezette a családi kasszát, hónapról hónapra félretéve valamennyit a jövőre. A rend és az átláthatóság megnyugtatta; úgy érezte, amíg számolni tud, addig kézben tartja az életüket is.
Márk benézett hozzá, végigpillantott a papírhalmon, majd helyet foglalt vele szemben.
— Már megint a számok fölött görnyedsz? — kérdezte, miközben a bögréjéért nyúlt.
— Szokás szerint — felelte Eszter, fel sem nézve azonnal. — A villanyszámla magasabb lett, mint legutóbb.
— Emeltek az árakon — vont vállat a férfi, mintha ezzel mindent el is intézett volna.
Eszter csak bólintott. Három éve éltek házasságban, abban az egyszobás lakásban, amelyet ő hozott magával az első kapcsolatából. Egy nagyvállalat pénzügyi osztályán dolgozott, biztos fizetéssel. Márk ezzel szemben folyton új lehetőségeket keresett: volt már taxis, árusított különféle termékeket, vállalt kisebb javításokat is. Nem keresett kiemelkedően, de sosem volt munka nélkül. Eszter nem hánytorgatta ezt fel — úgy gondolta, mindenkinek megvan a maga erőssége.
Hajnalka, az anyósa, kezdettől fogva fenntartásokkal figyelte őt. „Három évvel idősebb a fiamnál, ráadásul elvált” — jegyezgette meg félhangosan, abban a hitben, hogy Eszter nem hallja. Nyílt támadást sosem indított, inkább hűvös udvariassággal tartotta a távolságot. Ritkán látogatta meg őket, inkább Márkot hívta magához.
A megszokott rendet egy tavaszi telefonhívás borította fel. Eszter édesanyja jelentkezett.
— Kislányom, a nagymamád állapota romlik — mondta aggodalmasan. — Át kell költöztetnem hozzám, már nem boldogul egyedül.
Eszter szíve összeszorult. Nóra, a nagymama, hetvennyolc évesen is energikus volt, de az utóbbi időben egyre többet panaszkodott: gyengült a szíve, vizesedtek a lábai, ingadozott a vérnyomása.
— Nálad jobb helyen lesz — válaszolta halkan. — Van külön szoba, és szemmel tudod tartani.
— Ő maga kérte — tette hozzá az anyja. — Azt mondja, fél esténként egyedül. És a lakás miatt is aggódik.
— Miféle aggályai vannak?
— Öt éve a te nevedre íratta végrendeletben. Azt szeretné, ha minden rendezett lenne.
Eszter elcsendesedett. A nagymama kis, belváros közeli lakása régi házban állt, szerény méretű, de értékes környéken. Tudott a végrendeletről, mégsem tulajdonított neki nagy jelentőséget — Nórát erősnek hitte.
— Összegyűjtöttem a szükséges iratokat — folytatta az anyja. — Neki nem lenne ellenére, ha te intéznéd a sorsát. Nem akarja, hogy üresen álljon.
A beszélgetés után Eszter sokáig mérlegelt. Eladni nem akarta; egyrészt a piac sem kedvezett, másrészt érzelmi kötődése volt a helyhez. A kiadás viszont ésszerű megoldásnak tűnt. Egy plusz bevétel biztonságot jelentene, főleg Márk kiszámíthatatlan keresete mellett.
Aznap este, vacsora közben hozta szóba.
— A nagymama hozzánk közelebb költözik, anyához — mondta, miközben szedett az ételből. — A lakás így üres marad.
— És mit szeretnél kezdeni vele? — kérdezte Márk.
— Felújítanám kicsit, aztán kiadnám. Jó lenne egy stabil mellékbevétel.
A férfi helyeslően hümmögött, de látszott rajta, hogy gondolatai máshol járnak. Nem faggatózott tovább; a pénzügyek sosem hozták lázba.
Néhány nappal később Eszter fáradtan ért haza a munkából, és meglepetten tapasztalta, hogy vendégük van. A konyhában Hajnalka ült, teáscsészével a kezében, és élénken magyarázott a fiának.
— Jó estét — köszönt Eszter, letéve a táskáját. — Nem számítottam látogatóra.
— Csak beugrottam egy percre — mosolygott az anyós, de a tekintete hűvös maradt. — Márk említette a nagymama lakását. Érdekes egybeesés, nem gondolod?
Eszter kérdőn nézett a férjére, de az elfordította a fejét.
— Milyen egybeesésre gondol? — kérdezte, miközben felakasztotta a kabátját.
— Hát arra, hogy a lakás megüresedik, Lilla pedig éppen költözne! — élénkült fel Hajnalka.
Lilla, Márk húga, egy kozmetikai üzletben dolgozott, és jelenleg egy közös albérletben bérelt szobát. Könnyed természetű lány volt, Eszter csak ritkán találkozott vele családi alkalmakkor.
— Lilla költözni szeretne? — lepődött meg Eszter. — Erről nem hallottam.
— Hogyne szeretne! Huszonöt éves, ideje saját otthonra — vágta rá Hajnalka. — Most is a fizetése felét bérleti díjra költi. Itt pedig adott a lehetőség. A család segít a családnak, nem igaz?
Eszter lassan elpakolta a bevásárlást, majd helyet foglalt az asztalnál. Rossz érzése támadt, mintha már döntés született volna a feje felett.
— Még nem határoztam el, mi legyen a lakás sorsa — mondta higgadtan. — Az volt a tervem, hogy felújítom és bérbe adom.
— Bérbe? Idegeneknek? — csattant fel Hajnalka. — Amikor a férjed testvére saját otthonról álmodik?
— Anya csak felvetette lehetőségként — szólt közbe Márk, kerülve Eszter tekintetét. — Nem kötelező semmi.
— Én csak javaslok valamit — tette hozzá az anyja, de hangjában követelés bujkált. — Te már a mi családunkhoz tartozol, Eszter. Nálunk természetes, hogy megosztjuk, amink van.
Eszter nem válaszolt azonnal. Belül feszült, mint egy túlhúzott húr. Világos volt számára, hogy Hajnalka nem spontán ötlettel érkezett. Márk tudta, miért jön az anyja, és azt is, hogy ez a beszélgetés még korántsem ért véget.