Az ajtó kivágódott, és Anikó rontott be a szobába.
– Emese, ne csináld már ezt! Mire készülsz megint? – fakadt ki kétségbeesetten.
– Ugyan mit követtem el? – nézett rá ártatlan arccal Emese.
– Ezt a férjhez menősdit! – csattant fel az anyja.
– És abban mi a különös? – vont vállat a lány. – Körülöttem már minden unokatestvér rég megházasodott. Csak én maradjak örökre egyedül?
– De miért ilyen sürgős? – kérdezte Anikó értetlenül. – Rossz dolgod van itthon? Nem kell fizetned semmiért, szeretünk, gondoskodunk rólad. Mi hiányzik még?
Emese ajkán halvány, de éles mosoly jelent meg.
– Most majd kiderül, mennyire szerettek valójában. Egy hónap múlva esküvő. Gyertek el, és bizonyítsátok be!
Anikó szinte kővé dermedt.
– Esküvő? Te ezt komolyan gondolod?
– Csak nem az örömtől akadt el a szavad, anya? – jegyezte meg Emese csípősen. – Tudtam, hogy boldog leszel.
Az asszony válasz nélkül kiment.
Nem minden gyereket egyformán szeretnek – de ennyire?
Pár perc múlva már Tibor is ott állt Anikó mellett az ajtóban.
– Mi ezt nem támogatjuk! – jelentették ki szinte egyszerre.
– Pontosan mit nem? – kérdezte Emese fáradtan, a kanapén fekve.
– A házasságodat! – felelte az apja.
– Szerencsére ehhez nincs szükség szülői engedélyre – felelte higgadtan. – De áruljátok már el, mi bajotok vele? Azt hittem, örülni fogtok, hogy megtaláltam a boldogságomat.
– És a hiteled? Meg a tartozásaid? – vetette ellen Anikó diadalmasan, mintha megcáfolhatatlan érvet talált volna.
Emese felült.
– Tévedsz, anya. Az a kölcsön nem az én döntésem volt. Fizesse az, aki felvette. Ideje, hogy mindenki a saját terhét cipelje, ne az enyémet.
– Idegen nyakán élünk, ezt akarod mondani? – csattant fel Tibor. – Ha így beszélsz velünk, ne számíts ránk többé!
– Ahogy gondoljátok – felelte Emese, majd a fal felé fordult. Most, az állapotában, végképp nem hiányzott neki az idegeskedés.
A szülők még toporogtak egy darabig, aztán csendben távoztak. Kiabálni már nem volt kinek.
Emese viszont igyekezett a jó dolgokra összpontosítani. Talán itt az ideje, hogy átköltözzön Balázshoz, aki már régóta hívta. Ebben a házban úgysem hagynák békén.
Másnap este, amikor a szülők üresen találták a szobáját, kétségbeesetten próbálták hívni. A telefonja szinte folyamatosan rezgett, de ő nem vette fel. Végül egy rövid üzenetet küldött: „Ne aggódjatok, a vőlegényemnél vagyok.”
Ez csak olaj volt a tűzre. A hívások száma megsokszorozódott – a család nem tudta lenyelni a „lázadást”.
Az esküvő napján azonban egyetlen rokon sem jelent meg. Megsértődtek, ennyi történt.
Így aztán arról sem értesültek, hogy a megfelelő időben Emese egészséges kisfiúnak adott életet. A babát Leventének nevezték el.
A sértettségük még sokáig kitartott: időről időre érkeztek az üzenetek, amelyekben jobb belátásra próbálták bírni. Valószínűleg a lakáshitel és a kölcsönök törlesztése nehezebbnek bizonyult, mint gondolták.
De ez már egy másik történet – szomorú és Emesétől teljesen független. Ő végre révbe ért, és talán életében először volt maradéktalanul boldog.