Amikor a zár kattanása végigszaladt az előszobán, Eszter még mindig a félhomályban ült. Meg sem mozdult.
– Miért ülsz sötétben? – kérdezte Gábor, miközben felkapcsolta a lámpát. – És vacsora sincs?
– Hívott a közjegyző – felelte Eszter halkan.
A férfi megtorpant.
– Milyen közjegyző?
– Krisztina. Hétfőre behívott. Azt mondta, alá kellene írnom a vagyonmegosztási papírokat.
Gábor arca megfeszült.
– Eszter, én ezt meg tudom magyarázni…
– Mit? – nézett rá végre az asszony. – Azt, hogy anyáddal együtt döntöttetek a fejem felett?
– Nem úgy van, ahogy képzeled! Csak jót akartunk!
– Kinek? Nekem biztosan nem.
Gábor lehuppant vele szemben, és a homlokát a kezébe támasztotta.
– Nem érted… Anyám szerint—
– Nem érdekel, mit gondol Gabriella! – pattant fel Eszter. – Harminc éve vagyunk házasok. Harminc! És még most sem tudsz önállóan dönteni?
– Ne kiabálj már!
– De igenis kiabálni fogok! – csattant fel, szemében könny csillogott. – Tudod, mit éltem át az elmúlt hetekben? Úgy éreztem magam, mint egy betolakodó a saját lakásomban!
Gábor fáradtan sóhajtott.
– Anya előre megmondta, hogy jelenetet fogsz rendezni.
– Mit kellene megtudnom? Mondd ki végre!
A férfi a padlót nézte.
– Nem két külön lakást veszünk… hanem eladjuk ezt, és veszünk egy házat a városon kívül. Magunknak. Anyámmal.
Eszternek elakadt a lélegzete.
– És én? Nekem mi jut ebben a történetben?
– Ne beszélj így. Megkapod a részed. Pénzben.
– Pénzben? – hitetlenkedett. – Ti beköltöztök egy házba, én pedig oldjam meg az életem néhány forinttal?
– Miért akkora tragédia ez? – nézett rá végre Gábor. – Úgysem élünk már igazán együtt. Te mondtad, hogy külön szeretnél élni.
– Azt mondtam, hogy nem akarok az anyáddal egy fedél alatt lakni! Nem azt, hogy nélküled!
Ekkor megszólalt Gábor telefonja. A kijelzőre pillantott, majd kinyomta.
– Anyu az – morogta. – Tudni akarja, mit szóltál.
– Még ezt is megszerveztétek – rázta a fejét Eszter. – A reakciómat is belekalkuláltátok.
– Ne dramatizáld túl…
– Mit csináljak? Mosolyogjak, amiért félreállítotok?
A telefon újra csörgött. Gábor kelletlenül felvette.
– Igen, mama. Igen, beszéltem vele. Most nem alkalmas.
Eszter odalépett, és kitépte a készüléket a kezéből.
– Gabriella, tisztában vagyok mindennel! – szólt bele remegő hangon. – Hétfőn ott leszek a közjegyzőnél, és pontosan megtudom, milyen jogaim vannak!
– Nyugodj meg, te ostoba! – harsant a túloldalon az éles hang. – Add vissza a fiamnak!
– Nem vagyok a szolgád! – vágta rá Eszter, majd a kanapéra dobta a telefont.
Gáborra nézett.
– A hétvégét Lillánál töltöm. Hétfőn pedig elmegyek a közjegyzőhöz.
– Eszter, most hová mennél ilyen későn? – próbálta visszatartani a férfi. – Beszéljük meg nyugodtan.
– Harminc évünk volt megbeszélni bármit – felelte keserűen. Felkapta a táskáját, és kapkodva dobálta bele a legszükségesebb holmikat. – Tudod mit? Talán jobb is így. Most legalább látom, ki áll mellettem igazán.
Az ajtó becsapódott mögötte. A márciusi levegő csípős volt, de szinte nem is érzékelte. Egyetlen kérdés visszhangzott benne: hogyan volt képes erre?
Lilla riadt arccal nyitott ajtót.
– Eszter! Mi történt?
– Ki akarnak tenni a lakásból – tört ki belőle zokogva. – Gábor és az anyja házat vesznek maguknak, nekem meg odadobnának némi pénzt.
– Ez felháborító! – húzta be a barátnője. – Gyere, ülj le. Főzök egy teát, aztán mindent elmesélsz.
A hétvégét Lillánál töltötte. Gábor hívásai egymást követték, de Eszter egyszer sem válaszolt. Vasárnap este üzenet érkezett: „Anya visszajött. Beszélnünk kell. Gyere haza.”
– Eszedbe se jusson visszamenni – jelentette ki Lilla határozottan. – Előbb menj el a közjegyzőhöz, tudd meg pontosan, mire készülnek.
– Így lesz – bólintott Eszter.
Hétfőn, pontosan tíz órakor megérkezett a közjegyző irodájához.
