— Fogalmad van róla, mennyi időmbe telt összegyűjteni azt a huszonnyolcezer forintot? Két teljes hónapig spóroltam rá. Te pedig egyetlen mozdulattal eltüntetted.
— Visszaadom! Esküszöm, hogy visszafizetem!
— Ne fáradj. Költözz vissza Ildikóhoz. Törleszd az ő tartozásait. Fizesd be neki a nyaralásokat is. De nélkülem.
Hívtam egy taxit, és a szüleimhez mentem. Útközben írtam egy rövid üzenetet Márknak: „Beadom a válókeresetet. Ne keress.” Aztán letiltottam a számát, és Ildikóét is.
Anyáék nem faggattak. Anyu csak szorosan magához ölelt, apu pedig szó nélkül feltette a vizet teának. Ott ültem a gyerekkori konyhában, ugyanannál az asztalnál, ahol egykor leckét írtam, és azon töprengtem, hogyan lehettem ennyire vak. Két év együttlét után sem vettem észre, hogy Márk képtelen leválni az anyjáról, és soha nem lesz bátorsága nemet mondani neki.
Másnap reggel bementem az anyakönyvi hivatalba. Ott közölték, hogy ha mindketten beleegyezünk, egy hónap alatt kimondják a válást. Írtam neki még egyetlen üzenetet: „Holnap tízkor várlak a Szovjet utcai hivatalnál. Elindítjuk a válást. Ha nem jössz el, bíróságra viszem, de az hosszabb lesz.”
Eljött. Sápadt volt, karikás szemmel, mintha napok óta nem aludt volna. Szinte némán töltöttük ki a papírokat. Amikor végeztünk, halkan megkérdezte:
— Biztos, hogy nem gondolod meg magad?
— Teljesen biztos.
Pontosan egy hónappal később a kezemben tartottam a hivatalos papírt a házasság felbontásáról. Életem legrövidebb házassága: három hét és négy nap. Szerencse, hogy nem született gyerek, és közös hitel sem kötött össze minket. Időben felismertem, kivel is kerültem össze.
Az ismerősök kíváncsian érdeklődtek, mi történt. Csak annyit mondtam: nem illettünk össze. Nem volt kedvem részletezni az Excel-táblázatokat és azt a gondolatot, hogy az anyósom szerint a menyének kötelessége eltartani őt pusztán azért, mert ő az „anya”.
Amikor Márk nem volt otthon, visszamentem az albérletbe a maradék holmimért. A kulcsot a szomszédnál hagyta. Az asztalon egy cetli várt: „Sajnálom. Nem hittem, hogy ennyire komolyan gondolod. Talán még helyrehozhatjuk?”
Nem, nem hozhatjuk helyre. Összepakoltam a könyveimet, az edényeket, amelyeket otthonról hoztam, és végleg kiléptem az ajtón. Nem lesznek többé fizetési ütemtervek. Nem lesznek követelőző anyósok. És nem lesz olyan férj sem, aki képtelen kimondani a legfontosabb szót: hogy nem.
A külön számlán megmaradt pénzem érintetlen volt. Háromszázhúszezer forint — tisztességes indulótőke egy új kezdethez. A saját jövőmhöz. Márk és az ő „csodálatos” édesanyja nélkül.
Másnap intézkedtem a nevem visszaváltoztatásáról is. Visszavettem a lánykori nevemet. Nem akartam tovább viselni valakiét, aki sosem állt ki mellettem. Most először hosszú idő után könnyűnek éreztem magam. Mintha nemcsak egy házasságot zártam volna le, hanem egy rossz döntésekkel teli fejezetet is.
Elrontott három hét volt csupán. De az életem hátralévő része még előttem állt.