Lilla a konyhaasztalnál ült, és a telefonján görgette a közösségi oldal hírfolyamát. A tűzhelyen sercegve sült a fasírt, a piruló hagyma illata betöltötte az egész lakást. Édesanyja, Emese, a mosogatónál állt, és edényeket tisztított, anélkül hogy a lányára pillantott volna. A csendet csak az ablakpárkányra tett rádió tompa hangja törte meg, amely épp az időjárás-jelentést mondta.
– Anya, hallottad? – szólalt meg Lilla, miközben végre elszakadt a kijelzőtől. – Márk megint azt kérte, ugorjak be helyette a holnapi műszakba. Azt mondja, elintéznivalója van.
Emese nem fordult meg, tovább súrolta a tányért, mozdulatai szinte gépiesek voltak, de a vállai megfeszültek.
– És te mit feleltél neki? – kérdezte egyenletes hangon, amelyben enyhe rekedtség bujkált.
– Azt, hogy még átgondolom. Tudja, hogy általában számíthat rám – vont vállat Lilla, és újra a telefonjára nézett.
Emese a lecsepegtetőre tette a tányért, megtörölte a kezét, majd lassan a lánya felé fordult. Az arca nyugodtnak tűnt, de a szemében villant valami, amit Lilla észre sem vett.
– Nem fáradtál még bele abba, hogy mindig te mentesz ki mindenkit? – kérdezte, karba tett kézzel.
Lilla felkapta a fejét. Az anyja ritkán beszélt ilyen nyíltan. Többnyire csak meghallgatta, esetleg halkan tanácsot adott, sosem erőltetett rá semmit.
– Ugyan már, anya, hiszen Márkról van szó. Majd tartozik nekem eggyel. És a munkahelyen is tudod, hogy nélkülem nehezen boldogulnak.
Emese nem válaszolt azonnal. Odalépett a tűzhelyhez, lejjebb vette a lángot, aztán váratlanul megszólalt:
– Nem.
Lilla megdermedt.
– Tessék? Mit jelent az, hogy nem? – tette le a telefont.
– Azt jelenti, hogy nem mész be helyette. Ennyi volt. – Emese tekintete kemény volt, hangjából eltűnt a megszokott lágyság.
Lilla felnevetett, azt hitte, tréfáról van szó.
– Most komolyan beszélsz? Mi ütött beléd?
– Az, hogy három éve robotolsz mások helyett, és mindenki kihasznál. A te Márkod, a főnököd, még az alsó szomszéd is, aki állandóan rád sózza a gyerekét. Te pedig sosem mondasz nemet. Ennek most vége.
Lilla tiltakozni akart, de Emese felemelte a kezét.
– Ne vitatkozz. Holnap velem jössz. Van dolgunk.
– Miféle dolgunk? – ráncolta a homlokát Lilla. – Te sosem szóltál bele az ilyesmibe.
– Mostantól bele fogok – zárta le a beszélgetést Emese. – Nyolcra készülj el. És ne késs.
Visszafordult a tűzhelyhez, mintha a téma lekerült volna a napirendről. Lilla döbbenten nézte. Az az asszony, aki mindig csendes volt, mindig alkalmazkodott, most határozottan kimondta: nem. És ez a rövid szó úgy kongott a levegőben, mint egy vészharang.
Másnap reggel kapkodással indult a nap. Lilla álmosan bújt a farmerébe, miközben Emese már az ajtóban állt, vállán átvetett táskával. Odakint hűvös szél fújt, az eget szürke felhők borították. Lilla még mindig sértetten hallgatott az előző esti vita miatt, miközben a buszmegálló felé sétáltak.
– Egyáltalán hová megyünk? – morogta végül, amikor a busz elindult.
– Majd meglátod – felelte Emese, és az ablakon túl suhant tájat figyelte.
A járat a város szélére vitte őket, ahol a panelházakat lassan felváltották a családi házak és az üres telkek. Emese határozott léptekkel indult el egy keskeny utcán, mintha pontosan tudná, miért hozta ide a lányát.