— Márk, ideje felnőtt módjára beszélnünk — kezdtem csendesen, de elszántan. — Nem kerülhetjük tovább ezt a kérdést. Döntést kell hoznunk arról, hogyan képzeljük el a közös jövőnket, és meddig engedjük, hogy mások irányítsák az életünket.
Vettem egy mély levegőt, és egyértelművé tettem a helyzetet:
— Vagy külön életet kezdünk a szüleidtől, és a saját döntéseink szerint élünk, vagy nekem itt nincs maradásom.
— Dóra, nem fordíthatok hátat anyámnak! Most tényleg bajban van! — tiltakozott.
— Ez nem balszerencse, hanem a saját döntéseinek következménye — vágtam rá. — Ő vett fel hitelt, tehát neki kell viselnie a terhét.
— De miből fizesse? Alig elég a nyugdíja!
— Márk, az édesanyád elutazott Törökországba, és új bútorokat vásárolt kölcsönpénzből. Senki nem kényszerítette rá. Most vállalja a következményeket, és húzza össze a nadrágszíjat.
Lesütötte a szemét. Leültem mellé, és megfogtam a kezét.
— Nézd, nem azt mondom, hogy ne segíts neki. Ha úgy érzed, kötelességed támogatni, tedd a saját fizetésedből. Amennyit elbírsz. De az én keresetemhez senkinek nincs köze. Nem fogok havonta huszonnyolcezer forintot idegen tartozásra odaadni.
Felkapta a fejét.
— A sajátomból? Akkor hónap végére semmim sem marad!
— Pontosan. És szerinted nekem maradjon?
Erre már nem tudott mit felelni.
Másnap reggel Ildikó telefonhívására ébredt. A hangja még a csukott ajtón keresztül is áthatolt. Sírt, kiabált, árulónak nevezte a fiát, engem pedig minden létező jelzővel illetett. Nem fogta vissza magát.
A hívások ezután mindennapossá váltak. Volt, hogy egy nap többször is. Márk egyre feszültebb lett, elsápadt minden csörgésnél, és kapkodva ígérgetett valamit a telefonba. Én kívülről figyeltem ezt az abszurd jelenetsort, és egyre biztosabb lettem benne: így nem lehet élni.
Két hét elteltével nyitottam egy külön bankszámlát, és átutaltam rá minden megtakarításomat. Háromszázhúszezer forint volt — a közös tartalékunk, amit lakáscélra tettünk félre. Mostantól azonban kizárólag én rendelkeztem felette.
Egy este, vacsora közben mondtam ki a végső feltételt:
— Ha egy hónapon belül nem állítod le ezt a folyamatos pénzkövetelést és zsarolást, elmegyek. Rajtad áll. Vagy határokat húzol a szüleiddel szemben, vagy én kiszállok ebből.
Bólintott, de láttam rajta, hogy abban reménykedik: majd magától rendeződik minden. Hogy az anyja megnyugszik, hogy valahogy egyensúlyban maradhat két tűz között.
A huszonegyedik napon, az ominózus Excel-táblázat után, munkából hazaérve a számítógép előtt találtam. Ideges volt, az egérrel babrált.
— Mi történt? — kérdeztem.
Lassan felém fordult, arcán bűntudattal.
— Dóri… Anya ma hívott. Holnap van a befizetés határideje, különben késedelmi díjat számolnak fel. Átutaltam neki huszonnyolcezer forintot. A közös számláról.
Egy pillanat alatt minden világossá vált. Az összes beszélgetésünk, a határok, a megállapodások — semmit sem jelentettek. Márk döntött. Nem mellettem.
Szó nélkül a hálószobába mentem, elővettem a bőröndöt, és pakolni kezdtem. Néhány perc múlva megjelent az ajtóban.
— Dóra, hová készülsz? Beszéljük meg!
— Nincs miről beszélni. Meghoztad a döntésed.
— Nem hagyhattam cserben anyát! Büntetőkamatot számolnak fel!
Felálltam, behúztam a táska cipzárját, és ránéztem.
— Nem az anyádat kellett volna elhagynod, hanem a gyávaságodat. Nem tudtad megvédeni a saját családodat. A feleségedet. A közös számláról vettél el pénzt, hogy Ildikó kényelmére és felelőtlen vágyaira költsd.