— Nem, erről szó sem lehet. A férjemmel elutazunk, pontosan úgy, ahogyan elterveztük. Az ön nagykorú fiának a gondjait pedig oldják meg ők maguk, ne a mi megtakarításunk terhére.
Lilla hangja higgadt maradt, mintha csak az időjárásról beszélne. Pontosan erre számított, semmi meglepőt nem hallott.
— Hogy beszélhetsz így velem? Tudod egyáltalán, kivel szemben engeded meg magadnak ezt a hangnemet? Én szültem a férjedet! Idősebb vagyok nálad, több tapasztalattal! Minimum annyi tisztelet járna, hogy hallgatsz rám!
— Ez elég különös indok. De a válaszom változatlan: nem. Nem mondok le a régóta tervezett pihenésünkről.
— Fogalmad sincs, min megy keresztül Bence!
— És nem is kívánom megtudni. Részemről ennyi volt — zárta rövidre Lilla, majd bontotta a hívást.
Amikor letette a telefont, elégedetlen pillantást vetett Márkra, aki mellette ült, és láthatóan vívódott.
— Na mi az? Már megint összeomlott a világ? — kérdezte csípősen.
— Bencének tényleg komoly problémái vannak. Jelentős összegre lenne szüksége.
— És ez ránk miért tartozik? Ne mondd, hogy szerinted is vissza kellene mondanunk a tengerparti utat! Ez abszurd!
— A testvérem… sajnálom őt. Talán segíthetnénk valamennyit.
— Nem, Márk, nem segíthetünk! És ne kezdd el ugyanazt a lemezt, mint az anyád! Ő nekem senkim. Nem tartozom neki engedelmességgel, és főleg nem fogok az első telefonhívására pénzt utalni, mert éppen valami újabb követeléssel áll elő. Szerintem kezdettől fogva tudta, hogy tőlünk nem kap egy fillért sem. Sem tőlem, sem tőled. Világos?
Márk sóhajtott.
— Értem, mit mondasz, de a helyzet tényleg súlyos. Nóra rajtakapta Bencét valakivel. Most válni akar. Azt mondja, elviszi a gyerekeket, és visszaköltözik az anyjához Bajára. Akkor sem ő, sem a szüleink nem látnák többé az unokákat. Anyáék beleroppannának. Bence is…
— Erre hamarabb kellett volna gondolnia — felelte Lilla szárazon.
— Most már késő okosnak lenni. Tudja, hogy hibázott. Nóra viszont közölte vele: ha vesz neki egy drága, új autót, hajlandó maradni. Legalább egy időre.
Lilla hitetlenkedve rázta a fejét.
— Komolyan azt hiszitek, hogy egy kocsi helyrehozza ezt? Inkább úgy hangzik, mintha még gyorsan ki akarna sajtolni belőle minél több pénzt, mielőtt beadja a keresetet.
— Lehet… de ő most segítséget kér.
— Ez az ő házassága, nem a miénk. És különben sincs szabad pénzünk. Mindenünk le van kötve.
— De Lilla…
— Nincs de. Megmondtam. És kérlek, közöld Renátával is: hagyjon minket békén. Ne kérjen, és pláne ne követeljen tőlünk egyetlen forintot sem. Úgysem kap.
A vita ezzel lezárult, még ha Márk arcán ott is maradt a feszültség.
Egy hónappal később Lilla és Márk felszálltak a repülőre, és elutaztak a régóta várt külföldi nyaralásukra. A tengerpart, a napsütés és a gondtalan napok pontosan azt adták, amire szükségük volt: nyugalmat és egymásra figyelést.
Amikor hazatértek, megtudták, hogy Renáta azóta nyíltan ellenségként tekint rájuk. Kijelentette, hogy számára nem léteznek, és teljesen megszakította velük a kapcsolatot. Sem a fiával, sem a menyével nem volt hajlandó szóba állni.
— Kiváló. Legalább eggyel kevesebb konfliktus — jegyezte meg Lilla higgadtan.
Bence végül máshonnan szerzett pénzt. Kölcsönöket vett fel, eladósodott, de megvásárolta Nórának a kért autót. Az eredmény azonban nem az lett, amiben reménykedett: alig egy hónappal később a felesége beadta a válókeresetet, majd a gyerekekkel együtt elköltözött Bajára a szüleihez.
Renáta nehezen viselte, hogy nem láthatja az unokáit. Nem tudta, mikor ölelheti meg őket újra, és a bizonytalanság lassan felemésztette.
Ám ennél is fájóbb hír érte hamarosan.
Lilla egy este mosolyogva ült le Márk mellé, és csendesen közölte vele: gyermeket vár. Márk először szóhoz sem jutott az örömtől.
Ez az unoka azonban — legalábbis egyelőre — Renáta számára elérhetetlen marad. Amíg haragban áll a kisebbik fia családjával, addig ebből az örömből is kimarad.