A bérelt, egyszobás lakásunk apró konyhájában ültem, előttem szétterítve a frissen összegyűjtött blokkok. Az egyetemi éveim óta megszoktam, hogy fillérre pontosan átlátom a pénzügyeimet: akkoriban az ösztöndíj és az alkalmi munkák között egyensúlyoztam, és muszáj volt előre terveznem. Öt év telt el a diploma óta, és ma már rutinosan osztom be a forintokat úgy, hogy a nyaralásra is jusson, és tartalék is képződjön váratlan helyzetekre.
Márk a konyhaajtóban tűnt fel. A telefonját bámulta, az arca feszült volt, mintha valami kellemetlen dolgot próbálna megfogalmazni. Felnéztem a laptopomból, ahol épp a havi kiadásainkat vezettem.
— Dóra, anya küldött valamit — mondta bizonytalan hangon, és felém nyújtotta a készüléket.
Átvettem tőle. A kijelzőn egy gondosan megszerkesztett Excel-táblázat volt: dátumok, összegek, határidők. Egy hitel törlesztési ütemezése. Nyolcszázötvenezer forint. Havi részlet: huszonnyolcezer. Futamidő: három év.
— Ez meg micsoda? — néztem rá hitetlenkedve.
Márk kerülte a tekintetemet.
— Anya két éve vett fel kölcsönt a lakás felújítására.
Némán végiggörgettem a dokumentumot. A számok könyörtelenül sorakoztak egymás alatt. A huszonnyolcezer forintos havi teher a közös bevételünk közel harmadát vinné el.
— És ezzel most mit szeretnél mondani? — tettem le a telefont az asztalra.
Márk idegesen túrt a hajába.
— Azt mondta, mostantól segítenünk kellene a törlesztésben. Úgy számolt, hogy az esküvő után majd beszállunk. Vagyis… főleg te. Neked magasabb a fizetésed.
Lassan hátradőltem a széken. Eszembe jutottak az esküvőn elhangzott félmondatok, amikor Ildikó arról beszélt, milyen fontos az összetartás, és hogy a fiataloknak szükségük van az idősebbek támogatására. Akkor még azt hittem, ez csupán anyai bölcsesség. Most már világos volt, hogy tudatos terv húzódott mögötte.
— Várj csak. Azt várja, hogy én fizessem az ő hitelét? — kérdeztem tagoltan, hogy legyen időm felfogni az abszurditást.
— Dóri, hát család vagyunk. Anya mindig mellettünk állt, amikor jártunk. Emlékszel, adott pénzt az utazásainkra is.
Nagyon is emlékeztem arra az alkalmankénti ötezer forintra, amit félévente egyszer adott át, hosszan ecsetelve a nagylelkűségét. Úgy tűnt, most kamatostul kérné vissza.
— Márk, ennek mi köze hozzám? A kölcsönt ő vette fel. Az az ő felelőssége.
— Azt mondta, mivel te hetvenezer forintot keresel, könnyedén beleférne a havi részlet. Az én bevételem kevesebb és változó. A tiéd biztos.
Felálltam, és idegesen járkálni kezdtem a szűk konyhában. Ökölbe szorult a kezem.
— Mikor beszéltetek erről? Még az esküvő előtt?
Márk az ablak felé fordult. A hallgatása többet árult el, mint bármilyen válasz.
— Úgy három hónapja hozta szóba anya. Azt hittem, nem gondolja komolyan. Aztán már kínos lett volna az esküvő előtt elővenni.
Tehát tudott róla. Tudta, és nem szólt. Tudta, és úgy állt mellém az anyakönyvvezető előtt, hogy erről egyetlen szót sem ejtett. A gyomrom görcsbe rándult a felismeréstől, és hirtelen egészen más fénytörésbe került az elmúlt néhány hónap minden kedves gesztusa. Éreztem, hogy ez a beszélgetés még korántsem ért véget, és most kezd igazán nehéz irányt venni.