Renáta, miután alaposan végiggondolta a lehetőségeket, arra jutott, hogy kár lenne veszni hagyni egy ilyen alkalmat. Úgy vélte, Lilla banki állása kiváló eszköz lehet a tervei megvalósításához, ezért elhatározta, hogy pénzt kér tőle.
— Lillácskám, tudod jól, hogy a bankok a saját alkalmazottaiknak kedvező feltételekkel adnak kölcsönt. Neked még nincs hiteled, igaz? Volna egy kérésem… felvehetnél a nevünkre egy összeget. Szeretnénk lecserélni az autónkat — kezdte látszólag barátságos hangnemben.
Lilla habozás nélkül válaszolt.
— Nem. Nem fogok hitelt felvenni a maguk kedvéért. Most kiegyensúlyozott a kapcsolatunk, és szeretném, ha így is maradna. Ha az én nevemen lenne a kölcsön, minden hónapban azon aggódhatnék, hogy időben befizetik-e a törlesztőt. És ha akár egyszer is csúsznának, abból vita lenne. Ezt pedig nem akarom. Ha kölcsönre van szükségük, intézzék a saját nevükön. Ha szeretnék, segítek a papírmunkában, hogy gyorsabban menjen, de ennél többet nem vállalok.
Renáta arca megfeszült.
— Ugyan már, miféle bizalmatlanság ez? Miért ne fizetnénk rendesen? Dolgozó, tisztességes emberek vagyunk. Eszünk ágában sem lenne bajba sodorni téged. Felfogom, hogy a te neved szerepelne a szerződésen. Megígérem, egyetlen napot sem késnénk! — bizonygatta sértetten.
— Akkor is nemet mondok — zárta le a kérdést Lilla.
Ez a válasz mélyen bántotta Renátát, de sértődöttsége nem tartott sokáig. Hamarosan új ötlettel állt elő.
— Lillácskám, ha hitelt nem is, adj legalább kölcsön valamennyit. Nem hatalmas összeget, úgy százezer forintot. Gergővel eldöntöttük, hogy elmennénk a tengerhez egy gyógyüdülőbe. A pénz egy része már megvan, de nem elég. Tudom, hogy te jól keresel. Amint hazatérünk, a férjem megkapja a fizetését, és azonnal visszaadjuk.
Lilla türelmesen, de határozottan felelt.
— Attól, hogy bankban dolgozom, még nem dől hozzám a pénz. A fizetésemet előre beosztottam. Pontosan tudom, mire mennyi jut.
— Ugyan már! — csattant fel Renáta.
— Ön is tisztában van vele, hogy Márkkal most újítjuk fel a lakásunkat. Erről beszéltünk is. Megrendeltük a konyhabútort és a szobába való berendezést, ezekre komoly összeget kell kifizetnünk. Mondja meg, miből kellene még százezer forintot előteremtenem?
— Ne próbálj kifogásokat keresni! Tudom én, hogy van pénzed. Bankban dolgozol, nem egy piaci bódéban. Mondd inkább azt, hogy nekünk sajnálod. A saját szüleidet bezzeg biztos támogatod, nekik jut belőle! — tört ki belőle a vád.
— Kérem, ne mondjon ilyesmit — válaszolta Lilla higgadtan, bár egyre nehezebben viselte a támadásokat. Semmiképpen sem akart összeütközésbe kerülni a férje édesanyjával.
Úgy tűnt azonban, Renáta eltökélte, hogy addig feszíti a húrt, amíg el nem pattan. A visszautasítás különösen rosszul esett neki, mert előző nap még büszkén telefonált a barátnőjének, Nórának.
— Képzeld csak, Nórikám! Három hét a tengerparton, szanatóriumban! A menyem intézi az egészet. Ugye, milyen szerencsések vagyunk? Márk igazán jó partit csinált magának. Bankban dolgozik, ráadásul komoly beosztásban. Most már nem lesz gondunk semmire.
Most pedig kénytelen volt szembenézni a valósággal: az utazásra szánt összegnek csupán a harmada állt rendelkezésükre, és semmiféle üdülés nem körvonalazódott.
Renáta tekintete megkeményedett.
— Tehát végleg nemet mondasz? Nem tartasz attól, hogy ennek következményei lesznek, és megromlik a viszonyunk emiatt? — szegezte neki a kérdést élesen.