— „A te édesanyád számomra idegen ember, és semmi szükségem az ő jóváhagyására ahhoz, hogy elutazzak pihenni!” — vágta oda indulatosan Lilla a férjének.
Aznap Márk különösen mélyen megbántotta. És sajnos nem ez volt az első alkalom.
Valahányszor az anyósa szóba került, Lillát görcs szorította össze belülről. Nyugtalanság, feszültség és valami megmagyarázhatatlan rossz előérzet telepedett rá. Legszívesebben hátat fordított volna az egész családnak, és minél távolabb kerül tőlük. Egyetlen dolog tartotta vissza: őszintén szerette a férjét. Ezért próbált kitartani, még ha egyre nehezebben is.
Pedig kezdetben minden ígéretesnek tűnt. Amikor tavaly Márk bemutatta őt az édesanyjának, Lilla még azt hitte, szerencséje van.
Renáta kedvessége már-már túláradó volt. Annyira igyekezett elnyerni a kisebbik fia választottjának rokonszenvét, hogy az már szinte mesterkéltnek hatott. Lilla észlelte ugyan a túlzott buzgólkodást, de betudta annak, hogy az asszony izgatott. Nem tulajdonított neki különösebb jelentőséget — végül is nem vele készült közös életet kezdeni.
— Lillácskám, számomra az a legfontosabb, hogy a fiam boldog legyen. Teljesen mindegy, kit választ maga mellé. Látod, én ilyen modern gondolkodású anya vagyok! — jelentette ki önelégült mosollyal.
— Tényleg így gondolja? — kérdezett vissza Lilla őszinte meglepetéssel.
— Természetesen! Nézzük csak például a te esetedet. Engem az sem zavar, hogy a munkád feltehetően nem túl jövedelmező, és talán diplomád sincs. Jól sejtem?
Egy kicsit sem volt nehéz kitalálni, hogy ez puhatolózás. A mosoly ugyan ott ült Renáta arcán, de a tekintete árulkodó volt, ahogy végigmérte Lilla kopott farmerját és elnyűtt pólóját. A pillantásában ott bujkált némi lenézés.
Lillát abban a helyzetben különösebben nem érdekelte a külseje. Márkkal épp a barátaik hétvégi házából tartottak haza, amikor a férfi minden előzetes egyeztetés nélkül közölte, hogy beugranak a szüleihez bemutatkozásra.
— Most komolyan? — nevetett fel akkor Lilla. — Ebben a göncben? Biztos vagy benne, hogy édesanyád nem dob ki azonnal?
— Ugyan már, ne dramatizálj! — legyintett Márk. — Anyu nem valami fennhéjázó dáma. Nem a ruhád számít, hanem az, hogy szeretjük egymást.
A találkozón elhangzott megjegyzés mégis váratlanul érte Lillát, bár igyekezett ezt nem kimutatni.
— Igazán megható, hogy ilyen nagyvonalú lenne a fia kedvéért — felelte higgadtan. — De megnyugtathatom: van diplomám, egyetemen végeztem, és stabil, jól fizető állásom van. Nem panaszkodom a keresetemre, tisztességesen megélek belőle, és félretenni is tudok.
— Valóban? — húzta fel kétkedve a szemöldökét Renáta, miközben továbbra is kritikus szemmel vizsgálta a ruházatát. — Ha te mondod, elhiszem. Nem vitatkozom.
Amikor azonban Márk később elárulta, hogy Lilla egy nagy bank egyik osztályát vezeti, az anya szemmel láthatóan megkönnyebbült. Az esküvőt követően pedig büszkén újságolta fűnek-fának, hogy a menye egy jelentős pénzintézet igazgatóhelyettese — egy apró „kiegészítéssel” felfelé kerekítve a pozícióját.
Nem figyelmetlenségből tette. Renátának határozott elképzelései voltak, amelyek szorosan összefüggtek Lilla anyagi lehetőségeivel.
A fiatal házasok az esküvő után beköltöztek az újonnan vásárolt közös lakásukba. Olyan biztos anyagi háttérrel rendelkeztek, hogy hitel felvétele nélkül tudtak megvenni egy egyszobás ingatlant.
Renáta azonban, miután alaposan végiggondolta a körülményeket és felmérte, milyen lehetőségek rejlenek a helyzetben, máris elkezdte szövögetni a saját terveit.