Az új szerzeményeket aztán büszkén hurcolta haza, és még büszkébben mutogatta a szomszédoknak, ismerősöknek. Szinte ragyogott, amikor dicsekedve hangoztatta:
– Nézzétek csak, mennyire szeret engem a fiam! Semmit nem sajnál az anyjától, mindent előteremt, amire csak vágyom.
Gergő legszívesebben elsüllyedt volna szégyenében. Pontosan tudta, hogy Ildikó messze a lehetőségein felül költekezik, egyik hitelből a másikba bukdácsol. Józan ésszel azt kellett volna tennie, hogy leülteti, és világosan megmondja: most nem a fényűzés ideje van. De valahányszor erre gondolt, elakadt a szava. Mégiscsak az anyja – ő nevelte fel, ő indította el az életben. Így aztán inkább hallgatott, nagyokat sóhajtozott, és komoran ráncolta a homlokát.
Ildikó azonban nem hagyta annyiban. Minden alkalommal, amikor találkoztak, ugyanazzal a panaszdallal kezdte:
– Gergőkém, édes fiam, segíts már az anyádon! Teljesen belefulladtam a hitelekbe, alig marad pénzem ennivalóra. Nem tudnál hozni egy kis összeget? Ezek a behajtók állandóan zaklatnak, még éjszaka is csörög a telefonom, fenyegetőznek.
Gergő ilyenkor képtelen volt nemet mondani. Összekapart minden forintot, amit csak tudott, és vitte az anyjának – még ha ezzel a saját családjától vonta is meg.
Amikor Nóra véletlenül tudomást szerzett az apósnő adósságairól, úgy érezte, megnyílik alatta a föld. Ötszázezer forint! Ennyiből mennyi pelenkát, mennyi bébiételt lehetett volna venni! És ez a nő még mindig nem elégedett, az ő nyomoruk árán él nagy lábon. Férjnek nevezi magát Gergő, védelmezőnek, közben az anyját pátyolgatja, a felesége és a gyereke meg boldoguljon, ahogy tud.
Megpróbált beszélni vele, de Gergő csak legyintett.
– Ne üsd bele az orrod olyasmibe, amihez semmi közöd. Az én anyám, azt teszek, amit jónak látok.
Nóra akkor értette meg, hogy hiába próbál a lelkiismeretére hatni. Gergő sosem fog igazán felnőni; örökké az anyja árnyékában marad.
Így teltek a napok. Gergő vitte haza a fizetését Ildikónak, ők pedig gyakran szó szerint egyik napról a másikra éltek. Nóra igyekezett beosztani a maradékot, de egy kisgyerekkel a karján ez szinte lehetetlen feladat volt. Előfordult, hogy a közüzemi számlák elmaradása miatt kikapcsolták az áramot vagy a fűtést, ilyenkor Emesével néhány napra egy barátnőhöz húzódtak. Gergőt mintha mindez hidegen hagyta volna – vagy az anyjánál töltötte az idejét, vagy valahol máshol csavargott.
Nóra kétségbeesetten kereste a kiutat. Hová tűnt az a békés családi élet, amiről valaha álmodott? Miért kell a kislányának megszenvednie a felnőttek felelőtlenségét? És vajon képes lesz-e valaha megbocsátani a férjének mindazt, ami történt?
Válasz nem érkezett sehonnan. Nem maradt más, csak hogy összeszorított foggal menjen tovább. Napról napra, egyre fogyó erővel. Emeséért – azért a törékeny kisgyerekért, aki semmiről sem tehetett. És önmagáért is, hogy ne roppanjon össze végleg a kilátástalanság súlya alatt.
Az utolsó lökést az adta, hogy Nóra visszament dolgozni. Nagy nehézségek árán sikerült Emesét elhelyezni egy óvodában, ő pedig pénztárosi állást vállalt egy éjjel-nappal nyitva tartó szupermarketben. A műszakok kimerítőek voltak, tizenkét órás váltások követték egymást, de legalább saját keresete lett. Inkább robotol éjszakánként, mint hogy a férjétől kolduljon.
Az első fizetését egy hónap múlva kapta kézhez. Nem volt sok, de tisztességes munkával szerezte. Otthon gondosan megszámolta: futja belőle pelenkára, bébiételre, a legszükségesebbekre. Talán még egy melegebb kabátot is vehet Emesének, mert a régi már teljesen kinőtte. A pénzt külön tette egy fémdobozba a szekrény tetején, nehogy összekeveredjen a közös kasszával.
Másnap reggel Gergő váratlanul megjelent. Józan volt, és szokatlanul határozott. Alig lépett be az ajtón, már kérdezett is:
– Megkaptad a fizetésed? Add ide, elviszem, és befizetem anyám tartozását.
Nóra döbbenten nézett rá.
– Komolyan mondod? Miféle tartozást? A lányodnak alig van mit ennie, ruhája sincs rendesen!
– Ne oktass ki! – vörösödött el Gergő. – Nincs szükségem a jelenetedre. Ha én nem tudom egyedül eltartani a családot, akkor te is beszállsz. Add ide a pénzt, és kész.
Nóra fuldoklott a felháborodástól. Még hogy ő segítsen? Amikor Gergő alig dolgozik, inkább iszik vagy máshol tölti az idejét? És most az ő keményen megkeresett pénzét akarja elvinni, hogy az anyja tovább élhessen gondtalanul?
– Egy fillért sem kapsz – felelte metsző hangon. – Ez a pénz Emeséé. Ha segíteni akarsz az anyádon, tedd a saját keresetedből.
Gergő arca eltorzult a dühtől. Ökölbe szorította a kezét, és egy lépéssel közelebb ment hozzá.
– Ne játssz az idegeimmel – sziszegte. – Ne kényszeríts, hogy keményebben lépjek fel.
A következő pillanatban durván félrelökte Nórát. A nő a falnak tántorodott, de nem esett el. Gergő már a szekrényt kutatta, polcokat rámolt le, fiókokat borított ki a padlóra. Tudta, mit keres.
Nóra azonnal utána vetette magát, és amikor meglátta a kezében a fémdobozt, kétségbeesetten próbálta kitépni onnan, mielőtt végleg elveszítené az egyetlen biztosítékát a gyermeke számára.