A doboz után kapva dulakodásba torkollott minden. Gergő káromkodott, a szája szélén habzott a nyál, és durván lökdöste félre Nórát. A nő sem maradt tétlen: karmolt, harapott, ököllel ütötte, ahol csak érte. A szoba néhány másodperc alatt csatatérré változott; düh, sértettség és undor kavargott köztük, mint valami fojtogató, sűrű köd.
Végül a férfi bizonyult erősebbnek. Kirántotta a fémdobozt Nóra kezéből, amelyből aprópénz csörögve szóródott szét a padlón. A bankjegyeket gyors mozdulattal összekapkodta, és a zsebébe gyömöszölte. Mielőtt elindult volna, még egy megvető pillantást vetett a feleségére, majd a lába elé köpött.
– Na, ennyi volt a műsor. Talán legközelebb több eszed lesz – vetette oda fagyosan. – Anyámnak törlesztenem kell, ég a hitel. Valakinek gondoskodnia kell róla.
Azzal kiviharzott, és úgy csapta be maga mögött az ajtót, hogy beleremegtek a falak.
Nóra lassan lecsúszott a földre. A teste sajgott, karján-lábán már sötétedtek a foltok, a könnyei hangtalanul peregtek. Üres tekintettel bámult maga elé, miközben a mellkasában vadul kalapált a szíve. A kiságy felől Emese riadt szipogása hallatszott.
Ennyi volt. Innen már nincs lejjebb. A férfi, akivel éveken át megosztotta az életét, most megmutatta, ki is ő valójában: önző, áruló, aki számára az anyja érinthetetlen szentély, a saját családja pedig csupán teher. Hogy nem látta ezt korábban? Vagy csak nem akarta észrevenni, mert makacsul hitt abban, hogy a szeretet mindent legyőz?
A felismerés fájdalmasan, de kérlelhetetlenül érkezett. Későn, de még időben. Nóra nagy nehezen talpra állt, megtörölte az arcát, majd összeszedte a szétdobált holmikat. Karjába vette a zokogó Emesét, és halkan, mégis határozottan suttogta:
– Kicsim, vége. Nem maradunk itt tovább. Elég volt ebből a pokolból. Elmegyünk a nagymamához. Ő nem fog cserbenhagyni minket.
A döntés szinte egyik pillanatról a másikra született meg, mégis megkérdőjelezhetetlen volt. Nem akarta tovább játszani a boldog család látszatát. Nem tűri tovább, hogy egy felelőtlen férfi rajtuk vezesse le a kudarcait. Inkább vállalja az egyedüllétet, mint a megaláztatást.
Gyorsan összepakolt néhány ruhát, az iratokat, a legszükségesebb dolgokat. Emesét vastag takaróba bugyolálta, beültette a babakocsiba, majd kilépett a lakásból. A szívében ott lüktetett az elhatározás: új életet kezd. Olyat, ahol nem kell rettegni a következő kitöréstől, ahol nem a hazugság az alap, hanem a tisztesség. Ahol ő irányít.
Mielőtt végleg bezárta volna az ajtót, még egyszer visszanézett az egyszobás lakásra. Mennyi könny, mennyi hiábavaló küzdelem tapadt a falaihoz. Évekig próbálta összetartani azt, ami már rég széthullott. A „család” csupán üres szó maradt – szeretet nélkül, támasz nélkül. Csak fájdalom és szégyen.
Most azonban pontot tett a végére. A múlt maradjon ott, ahol van. Előtte tiszta lap, és ő képes lesz rá, hogy új fejezetet írjon – Emeséért és önmagáért. Annyi mindent túlélt már; edzett lett, mint az acél.
Gergő csak hajnal felé támolygott haza. Részeg volt, alig állt a lábán. Nevetgélve botorkált be, majd csuklás közben motyogta:
– Nóra… adj enni. Éhen halok… – és újra felcsuklott.
Válasz azonban nem érkezett. A lakás szokatlanul csendes volt. Nem hevertek sehol Emese játékai, a fogason sem lógtak női kabátok. A rendetlenség ugyan megmaradt, de valami más is ott tátongott: az üresség.
Gergő hunyorogva próbálta felfogni, mit lát. Aztán a konyhába vánszorgott, felkapcsolta a villanyt. Az asztalon egyetlen papírlap feküdt, Nóra kézírásával:
„Ne keress minket. Elmentünk, és nem jövünk vissza. Éld az életed, ahogy akarod, de bennünket hagyj békén.”
Semmi magyarázat, semmi könyörgés.
A férfi sokáig meredt a sorokra, mintha idegen nyelven íródtak volna. Nem állt össze a kép. Hiszen csak pénzt vitt el – az anyjáért, a családért. Miért kellett ebből ekkora ügyet csinálni?
A sértettség hamar dühbe csapott át. – Menjen csak! – morogta. – Azt hiszi, nem boldogulok nélküle? Majd meglátja.
Összegyűrte a cetlit, a szemetesbe hajította, és ruhástul dőlt az ágyra. Az éjszaka folyamán mégis Nórával álmodott: fiatal volt és mosolygott, gyengéden simogatta a haját. Aztán hirtelen ellökte magától, és eltűnt a ködben, ő pedig egyedül maradt a hideg, kihűlt ágyban.
Reggelre kijózanodva tudatosult benne, hogy Nóra valóban elment, Emesét is magával vitte, és az anyjához költözött vidékre. Messzire tőle, ettől a mérgező légkörtől. Gergőben még fel-felvillant a gondolat, hogy utánuk megy, visszahozza őket – de egyelőre csak ült a konyhában, és nem tudta, merre induljon.