– Csak szerettem volna személyesen is találkozni veled, beszélgetni egy kicsit… jobban megismerni. Ha már Leventével komolyra fordultak a dolgok köztetek… Így van, ugye? – kérdezte Emese óvatos, tapogatózó hangon.
– Szeretném azt hinni, hogy igen – felelte Nóra megfontoltan.
– Akkor látogass meg bennünket! Akárhogy is áll most köztünk és a fiunk között a helyzet, bármennyire is neheztelünk rá az apjával, nekünk fontos tudni, hogy rendben van-e az élete. És téged is szívesen megismernénk közelebbről.
– Esetleg nem lenne egyszerűbb, ha inkább önök jönnének el hozzánk? Vagy találkozhatnánk valahol semleges helyen, négyesben – vetette fel Nóra.
– Nem – érkezett az azonnali, határozott válasz.
A lány egy pillanatra elhallgatott.
– Értem… Akkor mit javasol?
– Gyere el hozzánk valamelyik nap. Munka után, vagy hétvégén – amikor neked kényelmes. Leülünk hármasban, beszélgetünk, iszunk egy teát. Mit szólsz?
Nóra ösztönösen Leventére nézett, aki mellette ült, és mindent hallott a kihangosított telefonból. A férfi először tétovázott, majd aprót bólintott: fogadd el.
– Rendben – sóhajtott a lány. – Szólok előre, mikor tudok menni, hogy számítsanak rám.
– Remek! Az apjával együtt várni fogjuk a hívásodat – lelkesedett Emese, majd elköszönt és bontotta a vonalat.
Nóra lassan letette a telefont.
– Fogalmam sincs, mi volt ez az egész – mondta halkan.
– Talán így próbálnak közeledni hozzám – vont vállat Levente. – Lehet, hogy ez az első lépés.
– Akkor miért zárkózott el ennyire attól, hogy együtt menjünk?
– Nem tudom… Talán még mindig mérgesek rám.
Nóra megrázta a fejét.
– Valami nem stimmel. Érzem.
– Azért elmész? – kérdezte Levente.
– Persze. Már igent mondtam. Csak most már nem vagyok biztos benne, hogy jó ötlet volt.
– Menj el, és kiderül. Nem hiszem, hogy bármi rendkívüli történne.
– Nekem meg az a sejtésem, hogy nagyon is fog – felelte, de végül nem vitatkozott tovább.
Pénteken, közvetlenül a szabadnapjai előtt, Nóra felhívta Emesét, és megbeszélték, hogy szombat este látogatja meg őket.
A találkozó napján a lány öt perccel a megbeszélt időpont előtt állt az ajtajuk előtt. Gyerekkora óta irtózott a késéstől; inkább várakozott valahol korábban, mintsem hogy akár egy percet is csússzon. Úgy gondolta, ez a tisztelet jele. Nem mindenki értett ezzel egyet.
– Jó estét kívánok! – mosolygott kedvesen, amikor beengedték. – Hoztam egy tortát a teához.
– Jó estét – felelte Emese kimérten, szinte ridegen. – A sütemény kedves gesztus, de… Nóra, nincs órád?
A lány értetlenül pislogott.
– Tessék? Elkéstem?
– Ellenkezőleg. Még öt perc volt hátra a megbeszélt időből. Öt teljes perc, ami a mi időnk.
– De hát ez csak pár perc…
– Pontosan öt. Az időnek értéke van, és abból most elvettél tőlünk – mondta Emese szemrebbenés nélkül.
Nóra érezte, hogy felmegy benne a pumpa.
– Ha ennyire zavar, akár vissza is fordulhatok – jegyezte meg hűvösen.
– Mi ez a hangoskodás? – lépett ki a konyhából Benedek, Levente apja, elégedett félmosollyal az arcán.
– Semmi különös, drágám – váltott azonnal hangnemet Emese. – Épp arról beszélgettünk, mennyire fontos számunkra a pontosság.
– Így van, nálunk ez alapelv – bólintott Benedek. – Gyere csak beljebb, Nóra.
A lányban egyre erősebben motoszkált a kétely, de végül levetette a kabátját és követte őket a konyhába.
Az asztal gondosan meg volt terítve: többféle tea gőzölgött külön kannákban, három finom porceláncsésze sorakozott a hófehér abroszon. A terítékből és az egész lakás hangulatából áradt a jólét. A nappaliba is bepillantott: a falakat egzotikus, távoli tájakról származó dísztárgyak ékesítették, velük szemben pedig különféle fegyverek függtek – Nóra nem tudta eldönteni, valódiak-e vagy csupán díszek.
A folyosói incidens után Emese egy ideig szótlanul tevékenykedett, majd hirtelen Nóra felé fordult, és kérdésekkel kezdte ostromolni: hogyan alakul az élete Leventével, miként telnek a mindennapjaik, és valóban olyan komoly-e a kapcsolatuk, mint ahogyan azt sejti.