Levente előléptetése és a valamivel magasabb fizetés alig három hónappal korábban történt, ám a szülei szinte azonnal természetesnek vették, hogy mostantól több pénzhez férhetnek hozzá általa. Mintha elfelejtették volna, mi az a mérték vagy lelkiismeret, egyre gyakrabban hivatkoztak arra, mennyi mindent áldoztak fel érte az évek során.
A fiú így valóban két tűz közé szorult. Az egyik oldalon ott álltak a szülei, akik folyamatosan újabb és újabb igényekkel álltak elő, és burkoltan – néha kevésbé burkoltan – emlékeztették rá, hogy „tartozik” nekik a gondoskodásért. A másikon pedig Nóra, aki nem kért mást, csak közös jövőt és józan határokat.
A lány eleinte tudatosan távol tartotta magát a családi vitáktól. Úgy gondolta, Leventének kell rendeznie a saját viszonyát a szüleivel. Amikor azonban a fiú odáig jutott, hogy arra kérte: ideiglenesen ő fizesse ki az ő tartozását, amíg ő továbbra is pénzzel támogatja a szülei kívánságait, Nóránál betelt a pohár.
Talán élesebben fogalmazott a kelleténél, de úgy érezte, másként már nem tud hatni rá. Világosan látta: ha minden így folytatódik, hiába szereti Leventét, ez a kapcsolat nem fog eljutni a közös jövőig. A fiú már házasságról, gyerekekről, lakáshitelről beszélt – Nóra pedig korábban boldogan gondolt ezekre. Most viszont egyre kevésbé lelkesítette a gondolat, hogy hosszú éveken át a családi kasszáért kelljen hadakoznia a leendő apósékkal.
– Szerinted mégis mit mondjak nekik? – kérdezte Levente, akiből addigra elszállt a düh. Inkább tűnt elveszett kisfiúnak, mint határozott férfinak.
Nóra még sosem látta ennyire sebezhetőnek. Egy pillanatra meg is torpant, aztán lágyabb hangon válaszolt:
– Most mondtam el. Azt, hogy ennek véget kell vetni. Ha nem húzol határt, mindig találnak majd indokot, hogy kihúzzák a zsebedből az utolsó forintot is. És te is tudod, hová vezet ez hosszú távon.
– El akarsz hagyni? – kérdezte halkan, szinte beletörődve.
– Ne beszélj butaságokat! – csóválta a fejét a lány. – Segíteni próbálok. Magunkon segíteni. Hogy legyen esélye annak a bizonyos „mi”-nek. De ezt neked kell kimondanod. Ha én teszem meg, abból csak újabb háború lesz, és még ellenem is fordítanak.
Levente végül elhallgatott. Látszott rajta, hogy dolgoznak benne a szavak. Napokig töprengett, hogyan álljon a szülei elé, miként mondja el, hogy nem tartozik nekik élethosszig tartó anyagi hálával, és ideje a saját jövőjét építenie. Aztán egy délután elhatározta magát, és elutazott hozzájuk.
Megmondott mindent. Talán Nóra mondatait használta, de a döntés a sajátja volt. A fogadtatás azonban nem volt békés. Először szemrehányások záporoztak rá: hálátlannak, önzőnek nevezték, aki csak a maga boldogulását nézi. Az apja végül odáig ment, hogy kijelentette: amíg észhez nem tér, nincs helye a házukban.
Leventét mélyen bántotta a jelenet, mégis érezte, hogy most először a saját lábára állt.
Közel három hónapig teljes csend volt. A szülei nem keresték. A kezdeti furcsa üresség után felszabadító érzés költözött belé: senki sem gyakorolt rá nyomást, nem kellett folyamatosan megfelelnie. Nórával is kisimultak a dolgok. Mintha férfiasabbá, határozottabbá vált volna attól, hogy végre kiállt magáért.
Pontosan három hónappal a veszekedés után azonban váratlan fordulat következett. Nem Leventét hívták fel – hanem Nórát.
Egyikük sem számított rá. Aznap este moziból értek haza, már lefekvéshez készülődtek, amikor megszólalt a telefon.
– Halló? – szólt bele Nóra.
– Nórácska, jó estét! Levente édesanyja vagyok.
– Sejtettem. Jó estét kívánok – felelte higgadtan. – Adjam Leventét?
– Nem, most nem vele szeretnék beszélni. Vele egyelőre nincs miről… Amíg nem látja be, hogy tévedett a legutóbbi vitánkban.
– Értem – jegyezte meg Nóra enyhe iróniával. – Akkor miben segíthetek?
– Csak beszélni akartam veled.