– Ugye nem felejtetted el, Levente, hogy holnap pénzt kell utalni a hitelkártyára? – kérdezte Nóra a barátjától, miközben a telefonjára pillantott.
– A francba…
– Már megint kiment a fejedből? Két nappal ezelőtt szóltam! Sőt, te kérted, hogy ma külön emlékeztesselek! – tolta arrébb ingerülten a kávésbögréjét. – Most akkor megint én fizessem ki helyettünk az egészet?
– Meg tudnád oldani? Ebben a hónapban teljesen lenulláztam magam…
– Tudom, de azt még mindig nem értem, tényleg akkora szükségük volt a szüleidnek arra a konyhai robotgépre?
– Anya kérte, hogy vegyem meg. Nem mondhattam nemet…
– Érdekes. Nekem viszont gond nélkül nemet mondasz, amikor már második hónapja én törlesztem a közös tartozásunkat.
– Miért húzod fel magad már megint, Nóra? Vissza fogom adni!
– Miből? A múlt havit sem rendezted! Mert elköltötted egy teljesen felesleges gépre! Azt hittem, legalább erre a havi részletre félretettél valamennyit.
– Most komolyan sajnálod tőlem, hogy egyszer kifizeted? Ennyire fáj?
– Állj meg egy pillanatra! Azt akarod mondani, hogy innentől kezdve én finanszírozlak, és te majd talán egyszer visszafizeted? Akkor vigyük vissza a téli gumikat az autószalonba! Sőt, a telefonodat is! – csattant fel a lány.
Nóra jól keresett, ez igaz, de esze ágában sem volt eltartani a párját csak azért, mert Levente szülei folyamatosan újabb és újabb dolgokat sajtoltak ki belőle. Nem voltak házasok, közös vagyonuk sem létezett – leszámítva a hitelkártya-tartozást, ami az ő nevén futott.
Éppen ezért Nóra minden egyes vásárlásról megőrizte a bizonylatokat. Papíron és elektronikusan is. Pontosan vezette, mikor mennyit költött Leventére, és azt is feljegyezte, mikor milyen összeget utalt vissza neki a fiú. Nem bizalmatlanságból – inkább elővigyázatosságból. Ha egyszer a kapcsolatuk zátonyra futna, legalább kézzelfogható bizonyítéka lenne arra, hogy a pénz nem ajándék volt, hanem kölcsön.
Levente ugyanakkor nem tervezett szakítást. Szerette Nórát, még ha az ígéreteit gyakran el is felejtette betartani. Két tűz között őrlődött: ott volt a barátnője, akinek tartozott, és ott voltak a szülei, akik szinte természetesnek vették, hogy a fia keresete hozzájuk vándorol. Meggyőződésük volt, hogy mindaz, amit Levente megkeres, tulajdonképpen őket illeti. Ők nevelték fel, ők taníttatták – most szerintük eljött az ideje, hogy „visszakapják” a befektetést.
– Nem akarok kibújni a felelősség alól, Nóra! Ki foglak fizetni, esküszöm! Csak épp most nincs miből…
– Akkor talán ideje lenne nem mindenben a szüleid kedvében járni. Mert ilyen tempó mellett még a lakbérre sem marad pénzed.
– De hogyan mondjak nemet? Anya azonnal hálátlan fiúnak bélyegez, apa pedig napokig sértődött. Szerinted mit kéne tennem? Csak úgy…
– Igen, csak úgy! Azt mondani: „Elég volt! Nem vagyok pénzautomata!” Nem pedig bólogatni minden kérésre!
– De…
– Már megint ez a „de”! Nem látod, hogy kihasználnak? Folyton a lelkiismeretedre hatnak, sajnáltatják magukat, és te bedőlsz nekik. Az egész teljesen ésszerűtlen!
– Miért lenne az?
– Azért, mert a szüleid felnőtt, dolgozó emberek! Mindkettőjüknek van bevétele. Az apád még valamilyen szolgálati nyugdíjat is kap, és ezek után úgy húznak le pénzzel, mintha az utcán akarnának kifosztani! Tényleg nem tűnik fel?
Nóra próbált higgadt maradni, de egyre inkább úgy érezte, abszurd jelenetbe csöppent. Levente csak állt előtte, értetlen tekintettel, mintha nem fogná fel a szavai súlyát.
Korábban nem látta ezt az oldalát. Ám amióta a munkahelyén egy fokkal feljebb lépett a ranglétrán, és valamivel magasabb fizetést vitt haza, mintha minden megváltozott volna körülötte – és ez még csak a kezdet volt annak a feszültségnek, ami ezután következett.