…aki most békésen alszik valahol a felhők fölött.
Gyengéden csókot lehelt a kis karmokra húzható védőkesztyűre, majd Kinga hajszálát egy hideg, fémből készült tálkába ejtette. Minden elő volt készítve a baljós szertartáshoz. Már csak az ősi, tiltott igéket kellett volna kimondania.
– Micsoda? Mit mondtál? Te is benne vagy ebben? – Márk hangja remegett a döbbenettől. Úgy meredt a feleségére, mintha idegent látna, és nem tudta eldönteni, valóban azt olvassa-e ki a szeméből, amitől rettegett.
– Nem… dehogyis. Félreértettél – vágta rá Eszter sietve. – Csak arra gondoltam, hogy a fiadat a sajátomként nevelem fel. És úgy érzem, sikerül is… – elfordította a fejét, ám a késlekedés mindent elárult. A kimondatlan igazság árnyéka már közéjük ékelődött.
Márk nagyot sóhajtott.
– Értem. Valahogy sejtettem.
Tekintete ismét végigpásztázta a hálószobában szétszórt, nyugtalanító tárgyakat. Nem hitt neki. De ott, a félhomályban számon kérni az igazságot egy olyan emberen, aki talán már átlépett egy visszafordíthatatlan határt, túl veszélyesnek tűnt. Gondolatai kuszán kergették egymást. Ha képes volt ilyesmire… mire lehet még képes? Vele? A gyerekekkel? Meg kellett állítani. Hatástalanítani. Csakhogy hogyan?
– Eszter, kimerült vagyok – mondta végül fáradtan. – Kérlek, halaszd el holnapra ezt az egészet. Most pihenni szeretnék.
A nő szó nélkül bólintott. Egy ilyen rítushoz amúgy is csendre és magányra volt szükség. Majd megteszi máskor. Amikor Márk elviszi a kicsiket sétálni.
Másnap reggel a konyhában a megszokott sürgés-forgás zajlott. Eszter a tűzhelynél tevékenykedett, a gyerekek az utolsó falatokat majszolták, Márk pedig a kávéját kortyolgatta. Aztán hirtelen minden megváltozott.
– Elég volt! – sikoltott fel Eszter olyan élesen, hogy belehasított a reggeli csendbe. – Ne merészelj a családomba avatkozni!
Felkapta az asztalról a kenyérvágó kést, és a levegőbe hadonászott vele, mintha valakit el akarna hessegetni maga elől – valakit, akit rajta kívül senki sem látott.
A gyerekek azonnal sírni kezdtek. Márk rémülten kapta fel őket, és a fal mellé húzódott velük. Eszter a konyha közepén állt, a semmivel szemben hadakozva.
– Már nem félek tőled – suttogta egy gúnyos hang, amelyet csak ő hallott. – A késeddel sem árthatsz nekem.
– Tűnj el! – kiáltotta Eszter, tekintetében őrült csillogással.
Miközben a nő zokogva és kiabálva csapkodott maga körül, Márk reszkető kézzel bezárkózott a gyerekekkel a hálószobába, és tárcsázta a segélyhívót.
Az események percek alatt felgyorsultak. A kiérkező mentősök és ápolók lefogták Esztert. Ő vergődött, rúgkapált, mindenkit átkozott, közben tovább fenyegette Kinga láthatatlan alakját. A kísértet – mely csak az ő számára létezett – hangtalanul követte, és mérgező szavakat lehelt a fülébe.
– Úgysem hisznek majd neked… Senki sem fog. Jobb, ha hallgatsz, különben annyi gyógyszert kapsz, hogy beszélni sem tudsz. Nyugodj meg, Eszter. Mostantól vigyázok rád…
– Teljesen elvesztette az eszét! Féltem magamat is, a gyerekeket is – mondta később Márk sápadt arccal a telefonba egy barátjának. – Pedig már a kórházból hazajövet kérleltem, hogy menjen el pszichológushoz. Hogy kérjen segítséget. És most tessék… bent fekszik az osztályon. Igen, saját maga írta alá a papírokat, beleegyezett a kezelésbe. De az orvos csak a fejét csóválja. A terápia nem használ. Sőt, rosszabbodik. Hangokat hall…
Nyilvánvaló volt: Eszter nem térhet haza a gyerekekhez ebben az állapotban.
És valóban, semmi sem segített rajta. Vagy teljes, kongó ürességbe süllyedt, vagy Kinga hangját hallotta szüntelenül. A lány árnya elválaszthatatlan társává vált.
– Most már veled maradok – duruzsolta a hang. – Nem tudom, miért nem mehetek el a gyerekekhez. Talán te vagy az én büntetésem. És én a tiéd.
– Kérlek… menj el… hallgass el… széthasad a fejem – nyögte Eszter alig hallhatóan, miközben észre sem vette, hogy az ápolónő gondosan jegyzetel a kartonjába. – Kinga, könyörgöm. Hiszen gondoskodom a gyerekeinkről.
– Nem tudok. Hozzád vagyok kötve. De ne aggódj, nem zaklatlak állandóan. Néha beszélgetünk csak. Tudom, milyen most neked. Teljesen egyedül, támasz nélkül. Majd én leszek a támaszod – nevetett fel hangtalanul.
Eszter kétségbeesetten csapott a levegőbe, mintha meg akarná ragadni a semmit.
– Ugyan már! – csilingelt a válasz. – Még a végén kényszerzubbonyt adnak rád.
A nő lehunyta a szemét. Mi lehet most a gyerekekkel? Mit csinál Márk? És vele mi lesz? Marad-e bármi az életéből a rideg kórházi falakon, a fertőtlenítőszagú folyosókon és a szüntelen suttogáson kívül?
Hirtelen elöntötte a keserűség. Micsoda igazságtalanság! Ő, akit becsaptak, aki árulás és kétségbeesés miatt jutott idáig, bezárva él. Márk pedig – mindennek az okozója – otthon van, szabadon, a gyerekekkel.
– Mindenki azt tesz, amit akar – olvasta ki gondolatait élvezettel Kinga. – De vannak határok, amelyeket nem lehet átlépni. Meg akartál büntetni egy aljas tettért. Igaz, csúnyán viselkedtem. De te az életemet vetted el. Rosszra még nagyobb rosszal feleltél. Ez igazságos? Gondolj erre, amikor Márkra irigykedsz.
Eszter ökölbe szorította a kezét, és némán sírni kezdett. Talán volt igazság abban, amit hallott. De ez nem hozott megkönnyebbülést. Csak még mélyebb kétségbeesést.
– Ugyan – lágyult el a hang. – Márk gyenge ember. Lehet rá haragudni, gyűlölni, bosszút forralni ellene. De a sorsát nem mi írjuk. Mindenki maga számol el a vétkeivel. Előbb vagy utóbb. Én talán már meg is fizetek a magaméért. Te is. Márknak egyelőre jól megy sora. Látod? Ő kavarta a bajt, mégsem ő viseli a következményeket. Így működik a végzet.
Végzet… mintha láthatatlan láncok tartanák fogva az akaratot.
Márk nem sokáig maradt egyedül. Hamarosan összeköltözött a munkahelyéről ismert Viviennel, aki örömmel vállalta a gyerekek nevelését, és később közös babájuk is született. Néhány év múltán azonban feltűnt Réka. Az tőle született gyermeket gondolkodás nélkül az apára hagyta, majd új szerelem után nézett. Egy évtizeddel később Nóra lépett be az életébe. Ő viszont sosem adott neki utódot. Talán nem tudott. Talán nem akart.
A nyikorgó kórházi ágy szélén eközben Eszter ült. A nagy dózisú gyógyszerek miatt alig érthetően beszélt, ezért inkább gondolatban folytatta végtelen párbeszédeit láthatatlan kísérőjével. A hang mintha felelne. Vagy csak úgy tett, mintha értené.
És talán soha nem is létezett semmiféle Kinga. Se suttogás, se gúnyos nevetés. Lehet, hogy mindez Eszter gyötrődő, bűntudattól és fájdalomtól megtépázott elméjének szüleménye volt, amely lassan alámerült a sötétségbe, magyarázatot keresve az életét elnyelő rémálomra. Abban a csöndes, reménytelen homályban már nem maradt más, csak a múlt kísértetei és a felismerés: minden tettnek ára van, és a sors határait senki sem lépheti át következmények nélkül.