…a padlón magas, karcsú gyertyák égtek, lángjuk reszketve vetett árnyakat a falra. Egy megviselt, vastag könyv hevert mellettük, nem messze tőle egy fémtál csillant meg a félhomályban, és a gyertyák fényében hidegen villant egy kés pengéje.
– Mit művelsz te ott? Ez meg micsoda? – Márk félretolta volna Esztert, hogy belépjen, ám a nő teljes testével a bejáratnak feszült, ujjai görcsösen kapaszkodtak az ajtófélfába, mintha az élete múlna rajta.
– El kell végeznem egy szertartást – sziszegte, és a tekintetében olyan idegen, vad fény lobogott, amitől a férfi hátrahőkölt. – Ide nem teheted be a lábad!
– Miféle szertartásról beszélsz? Teljesen elment az eszed?
– Kinga követ engem… – hadarta Eszter zihálva. – Beszél hozzám, és nem hagy nyugodtan a fiammal lenni. Ha nem teszem meg, amit kell, valami szörnyűség történik. Érzem. Egyszerűen tudom!
– Kérlek… megígérted, hogy felhagysz ezzel az egésszel. Megbeszéltük, hogy nem nyúlsz többé efféle dolgokhoz! Ez veszélyes! – könyörgött Márk, miközben a pánik lassan összeszorította a mellkasát.
– Te is ígértél nekem valamit valaha. Hűséget. Emlékszel? – csattant fel Eszter, hangja éles volt és ideges, nem törődve azzal, hogy a gyerekek a szomszéd szobában alszanak.
– Azt hittem, ezt már lezártuk. Túl vagyunk rajta.
– Lezártuk? – halvány, nyugtalanító mosoly futott át az arcán. – Szerencséd, hogy minden úgy alakult, ahogy én akartam. Különben most nem ölelgethetnénk boldogan az ikreinket…
A levegő megfagyott köztük. Márk úgy érezte, mintha jéghideg víz ömlött volna végig a gerincén.
– Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte lassan, közelebb lépve. – Mi közöd neked ahhoz, ami Kingával történt?
Eszter arca elsápadt. A szemében átfutó riadalom nem volt megjátszott – őszinte, nyers félelem villant benne. Évekig hordozta magában azt, amit tett… és most, egy meggondolatlan félmondattal, maga rántotta fel a leplet a múltról. Behunyta a szemét, és az emlékei ellenállhatatlan erővel sodorták vissza abba a kórházi szobába, ahol minden elkezdődött.
Mozdulatlanul ült az ágy szélén, ölében apró, világoskék cipőcskékkel. Üres tekintettel simította végig a puha anyagot. A kiságyról közben felsírt a kislánya. A fiának szánt ruhácskák érintetlenül lapultak a táskában. Aznap csak egyetlen gyermekét öltöztethette fel. A fájdalom akkora volt benne, hogy még sírni sem maradt ereje.
– Hé… figyelj – hallatszott egy halk, bizonytalan hang a háta mögül. – Tudom, hogy borzalmas lehet. Bár igazából fogalmam sincs, mit érzel. De ott van a kislányod. Nézd, mennyire sír. Valószínűleg éhes. Szüksége van rád. Ha vele foglalkozol, talán neked is könnyebb lesz.
Eszter lassan megfordult. A szomszéd ágy mellett egy fiatal nő állt, karjában újszülött kisfiával, akit ügyetlenül ringatott.
– Igaza van… – suttogta Eszter, és gépiesen felállt, mintha nem is saját akaratából mozdulna.
Miután megetette a lányát, és a baba békésen elaludt, Eszter ajkán halvány, alig észrevehető mosoly jelent meg. Hálás pillantást vetett a szobatársára. Az egyszerű, hétköznapi törődés egy rövid időre kiragadta a gyász örvényéből.
– Így jobb – mosolygott a másik nő. – Ha lefoglalod magad, kevésbé marcangol a fájdalom. Egyébként Kinga vagyok. Tegeződjünk?
– Eszter. Első babád?
– Igen. És azt hiszem, az utolsó is. A férfiakat most egy ideig messziről kerülöm.
– Én még szeretnék gyerekeket. A férjem is nagy családról álmodik.
Kinga keserűen felnevetett.
– Neked legalább van férjed. Az én kisfiam apjának már van családja. Feleség, gyerekek… Így is alakulhat az élet. Ne haragudj, nem akartalak ezzel bántani.
Eszter vállat vont. Furcsa, sötét megkönnyebbülés suhant át rajta. Nem csak az ő világa omlott össze – más is cipel terheket, más is hibázik.
– Nem hibáztatom – mondta halkan, bár nem volt benne igazság.
– Jobb is – sóhajtott Kinga. – Nem terveztem kapcsolatot. Egyszer már megégettem magam. Gyereket viszont mindig akartam. Aztán megjelent ő. Jó állása van, gondoskodó… csak épp nős. Mindent előre tisztáztunk. Nem szólok bele az életébe, ő pedig… nos, örült a gyereknek. Szerintem neki mindegy, kitől születik, csak legyen sok.
Eszter szívét jeges kéz szorította össze. Rossz előérzet támadt benne. Figyelte Kingát, aki épp a telefonjára pillantott.
– „Hogy vagytok? És kérlek, ne beszélj túl sokat a szobatársaiddal. A feleségem is ebben a kórházban van.” – olvasta fel Kinga, majd röviden visszaírt: „Rendben.”
– Hogy hívják? – kérdezte Eszter, hangja alig hallhatóan remegett.
– Kit?
– A gyerek apját.
– Márk.
A világ megszűnt létezni Eszter körül. Amikor Kinga később elaludt, Eszter odalépett a kiságyhoz. Hosszan nézte az idegen csecsemő arcát, ismerős vonásokat keresve. Reszkető kézzel vette fel Kinga telefonját – nem volt rajta jelkód. Az üzenetek, a közös fotók mindent bizonyítottak. Az a férfi, akihez ő hűséges volt, egy éven át kettős életet élt, miközben ő a gyermekeiket hordta a szíve alatt.
– Gyereket akart… de a családomat nem akarta tönkretenni – suttogta Eszter, és benne forrni kezdett a jeges düh.
Óvatosan lehúzta a kisfiú kezéről az apró pamut kesztyűt, majd a párnáról egy hosszú, világos hajszálat csippentett fel. Még nem tudta, mire fogja használni ezeket, de biztos volt benne, hogy egyszer szüksége lesz rájuk. Azt is eldöntötte, hogy hallgatni fog. Amíg ki nem dolgozza a saját tervét, Márk nem tudhat semmiről.
Néhány hónappal később elérkezett az idő.
– Ma későn érek haza. Sok a munka, este hatkor kezdődik egy megbeszélés, éjfél előtt nem végzek – mondta Márk sietve, kerülve a tekintetét.
– Értem – felelte Eszter nyugodtan, noha pontosan tudta, hová készül.
Amikor az ajtó becsukódott, lassan mosoly kúszott az arcára. Elővette a rejtekhelyről a nagymamájától örökölt, kopott könyvet, amely tele volt tiltott tudással. Fellapozta, és megtalálta, amit keresett.
– Sajnálom, kicsi – suttogta a sötétben. – Te nem tehetsz semmiről. De az anyád igen. Amit velem tett, annak ára lesz. Ne félj… gondoskodni fogok rólad. Az én gyermekem leszel. Pótolni fogod a fiamat.