…lassan lecsúszott a földre, mintha egyszerre kihúzták volna alóla az erőt. Márk mellé térdelt, óvatosan a kezébe fogta a felesége jéghideg, ernyedt ujjait. Eszter nem húzta el. A hír akkora erővel csapott le rá, hogy kiégetett belőle mindent – haragot, fájdalmat, még a remény utolsó szikráit is. Csak üresség maradt és bénító dermedtség.
– Kérlek… könyörgöm neked – suttogta Márk rekedten. – Ő a fiam. Kicsi még, teljesen védtelen. Anyára van szüksége. Most elsősorban anyára, és csak azután apára. Nem akarok hitegetni: ha egyszer igent mondasz, nincs visszaút. Gondold át. Reggelig, legkésőbb estig tudnom kell a válaszod. Eszter… ez nem egy idegen gyerek. A saját vérem. A fiam. Vele akarok lenni. Végigcsinálod velem?
Eszter lehunyta a szemét, mintha így kizárhatná a valóságot.
– És most… hol van? – kérdezte alig hallhatóan.
– Az anyja barátnőjénél. Kinga magához vette pár napra. Neki is nemrég született babája, segít az elején. Tudom, hogy ez neked sok. Túl sok egyszerre. Én… sajnálom, Eszter. Ha kell, térdre borulok előtted…
A nő lassan felemelte a fejét. A tekintete tiszta volt, már-már ijesztően nyugodt.
– Reggel elmegyünk a fiunkért. Mikor kel az a barátnő? Állítsunk be ébresztőt. Nem szeretnék elkésni.
Nagy nehezen feltápászkodott, és anélkül, hogy ránézett volna a férjére, bement a hálóba.
Márk döbbenten követte. Kitörésre, zokogásra, vádaskodásra számított – bármire, csak erre a fagyos higgadtságra nem. Eszter úgy viselkedett, mintha csupán egy hétvégi bevásárlást beszélnének meg, nem pedig életük legnagyobb árulását. Szó nélkül beállította az órát, majd az ágyba feküdt, háttal a férjének.
Az ügyintézés ijesztő gyorsasággal zajlott le. A papírok hamar elkészültek, és a kisfiú – Benedek – lassan hozzászokott az új környezethez, az új anyához, a nővéréhez. Eszter olyan gyengédséggel fordult felé, amely már-már fájdalmas volt nézni. Mintha nem is tenne különbséget közte és a saját lánya között. Két gyermek, két apró élet – számára egyformán fontosak lettek.
Márk megkönnyebbülten hitte, hogy a sors különös játéka valamiképpen visszaadta Eszternek azt a fiút, akire mindig is vágyott. Szégyellte ezt a gondolatot, még önmaga előtt is, de ott motoszkált benne: a tragédia „rendezte” az életét. Nem kellett többé két világ között lavíroznia, hazugságokat gyártania. A gyermekei egy fedél alatt éltek. A felesége pedig – úgy tűnt – megbocsátott.
Közel egy éven át minden szinte idillinek látszott. Aztán Eszter viselkedése apránként megváltozott.
Egy délután a gyerekeket készítette elő a sétára. A két apróság, mint két forgószél, rohangált a lakásban, lerángatták magukról a frissen feladott harisnyát és pulóvert, kacagva menekültek az anyjuk elől. Eszter arca fáradt volt.
– Elég! – szólt rájuk Márk határozottan az ajtóból. – Ne bosszantsátok anyát. Leülni, és szépen felöltözni!
– Ugyan már – legyintett Eszter halvány mosollyal. – Nem lehet őket egy helyben tartani. Gyerekek. Majd kinövik. Hamarosan maguk is fel tudnak öltözni. Addig pedig türelem. Én számítottam rá, hogy a mi ikreink ilyen elevenek lesznek. Már a pocakomban is úgy rugdostak, hogy majd’ szétestem.
Márk gyomra összeszorult. Papíron valóban mindkét gyermek anyja volt Eszter. Megállapodtak abban is, hogy Benedek származásáról nem beszélnek senkinek. De Eszter pontosan tudta az igazságot. Akkor miért mondja, hogy „a mi ikreink”? Csak közelebb akar kerülni a fiúhoz? Vagy valami nincs rendben? Talán szakemberhez kellene fordulnia… neki is, nemcsak a feleségének. Ráadásul ahogy Benedek nőtt, egyre inkább Kingára hasonlított. Ugyanaz a mosoly, ugyanaz a tekintet. Márk szívébe ilyenkor éles fájdalom hasított. Szegény Kinga…
Eszter gondosan felöltöztette őket. A kislány nyakába rózsaszín sál került, Benedekére kék. A fiú fintorogva próbálta lehúzni a csiklandós gyapjút.
– Ne bugyoláld be az én gyerekemet! – suttogta valaki halkan, mégis tisztán Márk háta mögött.
Azonnal megfordult. Rajtuk kívül senki sem volt a szobában.
– Hideg szél fúj odakint – felelte Eszter anélkül, hogy hátranézett volna. – Kell a sál. És mit jelent az, hogy „a te gyereked”? Ő a mi fiunk. Én szültem, pontosan tudom, hogyan kell felöltöztetni.
– Eszter… miről beszélsz? – kérdezte Márk elsápadva. – Nem szóltam semmit.
– De igen. Hallottam. Azt mondtad, ne bugyoláljam be a te gyerekedet.
Most már ő maga is bizonytalan lett. A mondat valóban elhangzott – de tompán, mintha álomból szűrődött volna át.
Márk nem firtatta tovább, de a mellkasában nehéz, hideg szorítás telepedett meg. Valami nem stimmelt. Eszterrel is, vele is. Egyre gyakrabban gondolt Kingára: a nevetésére, a tekintetére. Bűntudat mardosta – iránta, Eszter iránt, mindenki iránt. Ő itt volt, élt, egészséges volt, a gyerekei mellette nőttek fel. Kinga pedig már nem létezett. Ez a tudat lassan felemésztette.
Egy este későn ért haza. Kimerült volt, csak csendre és forró zuhanyra vágyott.
Aznap új kolléganő érkezett az irodába – Vivien. Fiatal, feltűnően csinos, játékos tekintettel. Egész nap a közelében sürgött-forgott, véletlennek álcázott érintésekkel próbálkozott. Egy évvel korábban talán elcsábult volna. De Kinga története után már a gondolattól is felfordult a gyomra, hogy újabb hazugságba keveredjen. Hűvösen lerázta a nőt, mégis dühítette a helyzet – saját gyengesége, az egész múltja.
A folyosón Eszter várta. Mozdulatlanul állt, tekintete nyugodt, mégis átható volt.
– Figyelmeztetlek – mondta csendesen. – Ha még egyszer más nő kerül az életedbe, engem és az ikreket soha többé nem látsz. Nagy családot akartál, sok gyereket? Egy újabb hűtlenség, és kezdheted elölről… mással.
Márkot ismét jeges félelem járta át. Megint „ikreket” mondott. És honnan tudhatna Vivienről? Csak nem figyelteti? A gondolat, hogy valaki szemmel tartja, elviselhetetlen volt.
– Nincs senkim. És nem is lesz – felelte fáradtan. – Bejelentkeztél végül pszichológushoz?
– Nincs rá szükségem. Jól vagyok – zárta rövidre Eszter. – A gyerekek már alszanak. Vacsorázz meg a konyhában. A hálószobába most ne gyere be.
– Miért? – lépett közelebb Márk, próbálva belesni a sötét szobába.
Az utcai lámpa fénye halványan bevilágított, és a félhomályban különös látvány rajzolódott ki a padlón…