Márk az ablak előtt állt, ujjai között szorongatva a telefonját, és elégedett félmosollyal figyelte saját tükörképét az üvegben. A visszanéző férfi magabiztosnak, sikeresnek és rendíthetetlennek látszott – olyasvalakinek, aki ma különleges nap elé néz. Néhány órán belül kétszeresen is apa lesz. Gondolatai kuszán kavarogtak: büszkeség, izgalom, félelem és valami szégyenletes diadalérzés keveredett bennük.
– A feleségemet és a szeretőmet ugyanabba a kórházba vitték szülni – mondta a telefonba meglepően higgadt hangon. – Nem lesz gond, minden rendben megy majd. A gyerek az gyerek, boldogság, teljesen mindegy, kitől születik. Kingának megmondom, hogy fogja vissza magát, ne fecsegjen a kórteremben. Esztert úgysem ismeri személyesen. A feleségem pedig mit sem sejt róla. Na jól van, majd még hívlak!
Bontotta a vonalat, és mély levegőt vett. Ma hivatalosan is nagycsaládos apa lesz. Eszter ikreket hoz világra, Kinga pedig egy fiút. Miért is ne ünnepelhetné meg este a barátaival a férfiasságát és a „sikerét”? Úgy érezte, ő irányít mindent, mintha saját kis univerzumának ura volna. Minden szálat ügyesen mozgatott, minden a terve szerint alakult. Semmi nem árnyékolhatja be ezt a napot – legalábbis így hitte.
Ám amikor este már a baráti koccintás gondolatával foglalkozott, megszólalt a telefonja. A kijelzőn Eszter neve villant fel. Egy pillanatra összerándult a gyomra, de gyorsan megnyugtatta magát: biztosan csak dicsekedni akar a kislánnyal.
– A lányunk jól van – szólt bele Eszter. Hangja tompa volt, üres, mintha mélyről, egy sötét aknából érkezne. – A fiunk… ő már az angyalok között van.
A mondat olyan dermesztő súllyal zuhant rá, hogy alig kapott levegőt. Az a gondosan felépített világ, amelyben eddig magabiztosan mozgott, hirtelen megrepedt, és a repedésen át jeges fájdalom áradt be.
– Eszter… hogy történt? Mi történt? Indulok azonnal! – hadarta kétségbeesetten.
– Ne gyere. Úgysem engednének be. Várj otthon – válaszolta, majd elköszönt nélkül megszakította a hívást.
Márk mozdulatlanul állt a nappali közepén. Lelki szemei előtt látta Esztert a kórházi ágyon, egyedül a kimondhatatlan veszteséggel. Erős nő volt mindig, összeszedett, céltudatos. Ezt is túléli – győzködte magát. Idő kell hozzá. Rengeteg idő. És talán még több erő.
Aznap estére minden programját lemondta. A bontatlan konyak az asztalon maradt. Ahelyett, hogy ünnepelt volna, céltalanul járkált fel-alá a lakásban, próbálva rendet teremteni, mintha a tárgyak átrendezésével a sorsot is helyre tudná igazítani. A másik nőnek, Kingának csak röviden gratulált a kisfiúhoz.
– Most gondjaim vannak… Nem fontos. A lényeg, hogy te és a baba jól legyetek – mondta feszülten. – Nem lépek vissza az apaságtól. A nevemen lesz, ahogy megbeszéltük. De most ne keress egy ideig. Időre van szükségem. Rendben?
– Értem, Márk – felelte Kinga, és hangjából kiérződött a sértettség. Tudta, hogy mostantól minden figyelme a feleségé lesz, annak, aki elveszítette a gyermekét. De azt is tudta, mibe megy bele, amikor egy nős férfi mellett döntött, így lenyelte a fájdalmát.
Eszter hazatérése után árnyékként járt-kelt a lakásban. A kislányról gondosan gondoskodott, de tekintete üres maradt. Minden apró mozdulatban a másik gyermeket látta, azt, aki már nem lehetett velük. Ugyanakkor a lelke mélyén érezte: a lánya miatt össze kell szednie magát. Élni kell tovább, még ha darabokra hullott is belül.
– Elmehetnénk szakemberhez – javasolta Márk óvatosan. – Vagy kaphatnál gyógyszert, ami segít.
– Talán – suttogta Eszter. – Egyelőre próbálom másképp feldolgozni.
– Megígérted, hogy felhagysz ezekkel a furcsa spirituális dolgaiddal – csattant fel Márk ingerülten.
– Nyugodj meg. Nem lesz baj – felelte csendesen. – Te akartál nagy családot. Sok gyereket… A fiunk pedig…
A hangja elcsuklott.
– Ha sírnál, könnyebb lenne – próbálta átölelni Márk.
– Ne. A könnyek nem hozzák vissza. Semmi sem hozza vissza. Tudod? Akkor hagyj magamra.
Eszter becsukta maga mögött az ajtót. Márk a karjába vette az alvó kislányt. Olyan apró volt, törékeny, édes babaillat lengte körül.
– Miért történt ez velünk? – suttogta rekedten.
És abban a pillanatban beléhasított a gondolat: van egy másik gyermeke is. Egy fia. A gondolat bűnösnek és kegyetlennek tűnt, mégis ott lüktetett benne.
KÉT HÓNAPPAL KÉSŐBB
Az élet látszólag visszazökkent a megszokott kerékvágásba, de a ház falai között csendes gyász ült meg. Eszter altatót dúdolt a kislánynak, amikor Márk jóval éjfél után hazaért, előzetes jelzés nélkül. A nő fáradt tekintettel lépett ki a gyerekszobából.
– Beszélnünk kell – kezdte Márk idegesen. – Tudom, rossz az időzítés, de nem halogathatom tovább.
– Megijesztesz. Mi történt? – kérdezte Eszter.
– Van egy fiam. Egy másik nőtől. Ugyanazon a napon született, mint a lányunk – mondta ki nehezen. – Ma viszont… tragédia történt. Az anyja meghalt. Jégdarab zuhant a tetőről, amikor sétált a babakocsival. A gyereknek nem esett baja, de ő… nem élte túl.
A könnyeit már nem tudta visszatartani. Eszter némán meredt rá, mintha a talaj kicsúszott volna alóla.
– Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte elhaló hangon.
– A kisfiú hivatalosan az én nevemen van. Két lehetőség maradt. Lemondok róla, és állami gondozásba kerül. Vagy… hazahozzuk, és mi neveljük fel.
Eszter megingott, és lassan…