Lilla felragyogott az anyja támogatását hallva.
– Nagyi, majd egyszer Benedekkel együtt is átugrunk hozzád, jó? – lelkesedett. – Nagyon rendes fiú, biztos vagyok benne, hogy megkedveled!
A derűs hangulatot kihasználva aztán hirtelen új ötlettel állt elő:
– Anya, kölcsönadnád a dzsekidet? Olyan laza, bő fazon, pont ilyen kellene most! Az enyém valahogy nem az igazi…
Réka hitetlenkedve nézett rá, de Lilla nem adta fel.
– Ugyan már, rád simán jó az enyém is, és különben is, neked csak a szomszédig kell átsétálnod este. Teljesen mindegy, miben vagy. Nekem viszont randim van! Muszáj csúcsformában kinéznem! Te már férjnél vagy, nekem most fontosabb, hogy jól mutassak!
Az utolsó érv akkora derültséget váltott ki, hogy még Emese is könnyesre nevette magát. Mire Lilla elindult, az egész család jókedvűen kacagott.
A kabátot végül Réka nem adta oda, viszont megígérte, hogy a hétvégén vesznek egy újat, olyat, amilyet a lánya szeretne.
Amikor a bejárati ajtó becsukódott, Emese halkan odasúgta Balázsnak:
– Ugye nem te biztattad fel Lillát, hogy egy kicsit visszavágjon Rékának helyettünk?
Balázs mosolyogva rázta a fejét.
– Szó sincs róla. Ez magától alakult így. Az élet teszi a dolgát.
Aztán hangosabban, tréfás éllel hozzátette:
– Na, Réka, készülj fel! Hamarosan a ti lányotok is mindent magának követel majd. Lehet, hogy egyszer még azt is kijelenti, neked már nincs rá szükséged!
– Jaj, apa! – nevetett fel Réka. – Az teljesen más helyzet lesz!
Mégis, ezután valahogy elmaradtak azok a kérdései, hogy minek két autó, miért kell új bunda vagy bármi más. Talán mert hirtelen megértette: a szülei nem „idősek”, hanem élettel teli, modern emberek, akik alig múltak hatvan.
És ebben a korban az ember talán még erősebben vágyik arra, ami valaha kimaradt. Az idő észrevétlenül pereg, mint az ujjaink közül kicsúszó homok. Ki tudja, milyen hamar dédszülők lesznek?
Addig pedig jólesik még egy kicsit majdnem fiatalnak maradni.